New 새로운

55. rész

*Raejae POV*

"Raejae-ah,"

Yoongi felé fordultam, aki most szólított a nevemen. A kifejezéséből kiolvasva talán aggódik vagy komoly, de újra, soha nem tudok biztosat mondani az érzéseiről. Csak néha a szituáció súlya miatt elég jó lenne, de mégis a levegőm bennragad mikor Yoongira nézek.

Sokszor gondolkoztam azon, hogy min ment keresztül, hogy el tudta sajátítani ezt a viselkedést, aminek én is a mestere vagyok régóta.

"Igen?" válaszoltam miközben letettem az XBox konzolját V mellé.

"Beszélhetnénk egy kicsit?" bólintott a fejével amitől azt hiszed, hogy valami rosszat tettél. Bólintottam, de ő továbbra is engem bámult.

"Nos, a hallban?" tette hozzá, ami miatt felhúztam a szemöldököm.

"De hyung, Rae-ah az én csapatomban van a Mario Cartban. Már a Rainbow Roadnál tarottunk!" nyafogott Jimin, miközben Jungkook és V arra számítottak, hogy most nyerhetnek.

"Akkor várj," morogta Yoongi, az ajtó felé biccentette a fejét.

"Uhh... mindjárt jövök," mondtam hármójuknak, felkeltem és követtem Yoongit kifelé az ajtón.

Ez az első alkalom, hogy észrevettem, hogy Yoongi haja le van nőlve. Kicsit bizonytalan a piros haja, a debüthöz képest haladás. Most a színe kissé fakó és most már látni a természetes hajszínét a festék alatt, bár a vége már-már fehér.

"Beszélnünk kell," mondta ahogy a dorm ajtaja becsukódott.

"Miről...?" halkultam el aggódva. Hogyan képes elérni, hogy bűnösnek érezzem magam mikor majdnem pozitív vagyok és semmit sem tettem.

Harapta be a száját, próbált valamit mondani, de elbukott vele.

"Komolyan ennyire rossz?" fújtam ki a levegőt.

"Nem, nem. Csak nem igazán akarom újra felhozni... de úgy érzem, hogy muszáj," kezdte el, "Hogy a mentális egészséged?" (én ezt komolyan nem tudom, hogyan kell magyarra fordítani)

"Az én mentális micsodám?" húztam fel a szemöldököm kérdésére.

"Én csak... megpróbáltad magad megöl-"

"ÁLLJ! Nem hallak blahlalalala-"

"Raejae," a kezével megfogta a bal kezem, amitől rá kellett néznem, "Megpróbáltad magad megölni,"

Pislogtam néhányszor, megismételtem a mély, komoly hangját újra és újra. Mindösszesen én csak zavarban vagyok a tettem miatt. Nem látom magam nem beszámíthatónak, de néha magamtól is megijedek. Azon az estén, a terror tett azzá, ami nem én vagyok.

"Nem kell aggódnod, megígérem. Soha, abszolút soha nem fog még egyszer megtörténni," mondtam neki, megnyomva minden szót, ami elhagyta a szám.

"De nem tudo-" állt meg és vett egy mély levegőt, "Csak nem tudlak téged nézni azon a párkányon... és az, hogy azt mondod 'ne aggódj', annál jobban aggódom, mert tudom milyen érzés,"

"Te 'tudom milyen érzés'?" ismételtem meg őt.

"Igen, az érzés mikor olyan vagy, mint egy időzített bomba,"

Ettől jobban kéne éreznem magam? Mert emiatt csak egyre rosszabbul érzem.

"Hyung, nem vagyok egy időzített bomba," emeltem fel fel a hangom mert azt éreztem, hogy valamilyen terápiába paszírozott bele. Értem őt, nagyon jól, de mi van ha csak a temperamentumom nem tudom kontrollálni.