New 새로운

18. rész

*Raejae POV*

"Állj!"

Nagyra nyíltak a szemeim, ahogy láttam, hogy az apám a kezét emeli a levegőbe. Sokszor láttam már, ahogyan megszokhattam, de őszinte leszek, minden egyes alkalommal egyre ijesztőbb.

Gyorsan próbáltam eltakarni a fejem a kezemmel, de az ütés hangja töltötte meg a fülemet mielőtt akármit is tudtam volna csinálni. Kiáltásra nyitottam a szám ameddig meg nem láttam Yoongit a földön feküdni.

"HYUNG!" kiáltottam és mellé estem.

"Uram! Nincs joga megütni őt!" morgott idegesen Namjoon. Meglepett, hogy még mindig tisztelettel beszélt.

"Nem őt akartam megütni, a lányomnak szántam,"

Yoongi próbált meg felállni összeszedve mindenét, de megállítottam ebben. Ez az én válaszom az apám bántására.

"Nem ütheted így meg a lányodat sem!" kiabálta Jin.

"Most azt mondod, hogy nem büntethetem meg a saját lányom?"

Összeszorítottam a fogam, felálltam, hogy lássam azt a teljesen önző embert. Csak két lépést választott el minket, így lábujjhegyre álltam, hogy magasabbnak tűnjek.

"Az ezredik alkalom. Tűnjetek.. El," szándékosan mereven bámultam, ahogy tőrt döfök a szívébe. Amit kívánok, hogy ez ne csak a képzeletem szüleménye legyen.

Az anyám felhúzta a szemöldökét rám, "Biztos vagy abba, hogy azt mondod, hogy menjünk el? Mi vagyunk a családod, aki megmaradt," önelégülten vigyorgott, hogy még jobban idegesítsen.

"Kinek van szüksége olyan családra, ami nekem 'van'? Nincs szükségem olyan emberre, aki pokollá teszi az életem."

Végül a biztonságiak őrök is tették a dolguk és kidobták őket. Lélegzetem visszafojtva álltam, tekintve, hogy ez volt az első olyan alkalom, ahol kiálltam mellettük. Olyan mintha a szívem ki akarna ugrani a helyéről félelmében.

"Hyung? Jól vagy?" tértem vissza Yoongihoz.

"Ne foglalkozz velem" rázta szabad kezét a levegőben, "Inkább, nekem kéne azt kérdeznem, hogy jól vagy-e?"

Szorítottam össze a szám, "Téged ütöttek arcon az imént,"

Sóhajtott majd megforgatta a szemét és egy ölelésbe húzott, "Te és én, mindketten tudjuk, hogy a fizikai fájdalom kevésbé fáj, mint a szív fájdalma."

Éreztem ahogy ujjai a hajamban vannak, ezzel próbált megnyugtatni, de hogy teljesen őszinte legyek, nem hiszem, hogy erre lett volna szükségem. A szüleim úgy kezeltek mindig is mintha csak egy tárgy lennék. Habár, élveztem a gondoskodás új érzését.

"Raejae?"

Yoongi továbbra is szorosan fogott, Taehyung guggolt le elém. Gyengéden és az arcomra tette a kezét, suttogta,

"Mi vagyunk a családod, hallasz? Soha többet nem kell azt mondanod, hogy nincsen. Mi itt vagyunk,"

A szemeim kitágultak és érzéketlenség helyett melegség töltött el. Ránéztem, elejtettem egy nagy mosolyt és egy ölelésre húztam őt. Az arcom eltemettem Yoongi vállába, hogy megállítsam az elő törni akaró sírás lehetőségét.

Nem szeretek sírni.

"Tae-nek igaza van. Mi egy család vagyunk," éreztem, ahogy Hobie ragyogóan mosolyog, ahogy meghallottam a hangját, "Mi lenne, ha hazamennénk és nyugodtan pihennénk a nap hátralévő részében?"

"Én is ezt szeretném," suttogtam Yoongi vállába, de biztos vagyok benne, hogy senki sem hallotta.

"Jól hangzik," válaszolt nekem Yoongi.

~Dormban~

"Okés. Mit akartok ma vacsorázni?" Jin kérdezte miközben nyújtott. A fiúk mind különböző ötletekkel álltak elő, de a végén fűszeres csirke mellett döntöttünk. Igazából teljesen megvoltam lepve, ahogy láttam Jint főzni.

Visszatértünk a dormba, a fiúk és én eldöntöttük, hogy jó lenne egy filmet megnézni. Természetesen valami hangulatjavító filmet, amiatt amin ma keresztül mentünk.

"Yoongi hyung?" Biztos vagy benne, hogy nem kell fájdalomcsillapító az arcodra?"  kérdeztem, mert teljesen bűnösnek éreztem magam. Úgy nézett rám mintha az mondaná, 'Ne aggódj emiatt' és visszatette a jeget.

"Gondolod, hogy képes leszel holnap felvenni a dalokat?" Jimin fordult felém. Nem mozdult mellőlem mióta elhagytuk a stúdiót.

"Ne aggódj, igazából elég izgatott vagyok miatta," mosolyogtam. Csak azt akartam, hogy mindenki elfelejtse,a mi történt. Szerencsére senki sem ment bele jobban a témába. Ez vagy csak meg voltak ijedve attól, hogy megkérdezzék.

*Jungkook POV*

Nem éreztem jól magam.

Csak úgy elfelejteni, ami ma történt. Mármint Raejae szülei nyilvánvalóan sértőek voltak! Ennek így kellett lennie.

Sok kérdésre így kellett választ kapnunk. Ezért volt Raejae ennyire zárkózott és ezért nehéz bíznia bennünk. Most ahogy erre gondolok biztos volt okuk,h hogy miért vették ki őt az iskolából.

Most már mindannyian befejeztük az aggódást amiatt, hogy egyedül él és azért is, hogy ez tizennégy évesen lehetséges... de igaz. Nem tudnám elképzelni magam, hogy egyedül növök fel.

Jelenleg mindenki alszik de én a plafont bámulom. Azon gondolkodom, hogy helyes volt-e az, hogy ma visszaengedtük Raejaet a dormjába. Biztos vagyok benne, hogy sokkal frusztráltabb, mint ahogy ő ezzel törődik. Nem az, aki megmutatja az érzéseit.

"Aish...." suttogtam, felkeltem és megnéztem.

Amikor elértem a folyosót gyorsan kopogtam az ajtaján. Nem én vagyok az egyetlen, aki nem tud aludni, főleg, hogy holnap lesz a 'No more dream' felvétele.

"Talán elal-" fejeztem be a motyogást magamban, amikor meghallottam valamit a teraszról.

Amilyen halkan csak lehetett, lábujjhegyre állva mentem végig a szőnyegen. A fülemet megcsapta egy édes dallam kintről. Kivitte a szintetizátorát. 

"Nem gondolj semmire,

Nem mondj semmit, egy szót se

Csak mosolyogj rám.

Nem tudom elhinni, hiszen

Minden olyan, mint egy álom...

Kérlek ne próbálj meg eltűnni mellőlem"

Az állam leesett az angyali hangjától, ahogy elkezdte leírni egy notebookba. Nem tudva, lassan közelebb sétáltam az ajtóhoz. Többet akartam hallani azt az édes dalt.

"Ez a 'Butterfly', " engedtem ki egy sóhajt észlelve a hasonlóságot a két dal között, amit a kávézóban játszott.

Hirtelen megfordult nagyra nyíltak a szemeim, ahogy meglátott én pedig bámultam őt. Mindketten ő és én is megugrottunk, ahogy a szintetizátor leesett a lépcsőn.

"OMO" kiabált a kezét a szájához kapta.

Gyorsan kinyitottam az ajtót és a lépcsőre néztem. Semmi esély arra, hogy egy műanyag szintetizátor túlélte volna ezt az esést.

"Béna vagy," mondtam és a fejemmel bólintottam, ahogy teljesen meg volt rémülve.

"E-ez.... vo-volt," dadogta és a padló felé mutatott folyamatosan.

"Ez .... volt mi?" kérdeztem aggódva.

"Ez Yoongi hyung szintetizátora!" majdnem sírt.

"Ohhh shiiiiii...." engedtem ki a levegőt, most már értem aggódtam az életemért, "Halottak vagyunk,"