New 새로운

68. rész

*Raejae POV*

Néztem, ahogy a terapetuta elviharzik a teremből, engem és Jungkookot magunkra hagyva. Hálás vagyok, hogy eltűnt végre, mert csak rosszabb lett a dolog.

A terápia miatt csak bűnözőnek éreztem magam. Ha még ettől lehet jobban.

"Rae, a bűn méreg,"

Pislogtam párat, Jungkook szavai miatt. Olvas a gondolataimban vagy micsoda?

"Magadnak kell, hogy elfelejts dologkat, minthogy megbocsáss másoknak. Megértem, hogy nem fogadod el, hogy ez nem a te hibád, oké? Megértem. De az, hogy magad hibáztatod ezzel csak azt éred el, amit Hobeom a legjobban akart. Fejezd ezt be most," Jungkook szorosan ölelt magához, meggátolva, hogy elfussak.

Bámultam magam a tükörben, ami a terem másik felében volt. Jungkook karjai voltak körülöttem, de nem tudtam visszaölelni. A baleset óta csak magam helyezem előtérbe.

Sok ember van a világon, aki rosszabb mint én és talán inkább lennének a helyemben. Így talán, de csak talán, önző voltam egyszer az életben.

Eltolt, hogy rám tudjon nézni, "Miért nehezíted meg a dolgokat magad körül? Miért mész mindig a nehezebb úton?"

"De-" halk volt a hangom, de végül is hallható.

Jungkook szeme nagyra nyílt.

Össze szedtem magam és folytattam, "Miből gondolod, hogy két utat látok?"

Leesett az álla. Talán azért mert, azon gondolkozott, hogy mit kérdeztem, vagy azért, hogy csak úgy beszéltem hetek óta először.

Láttam, ahogy dadog mielőtt kimondta volna, "Kettő lehet, áldás vagy rossz, hogy mindent így érzel,"

Most itt az időm, hogy felmérjem a szavait. A fiatal éretlen tinédzser, akit valaha ismertem teljesen felnőtt. De az ő szemében én biztos ugyan az maradtam.

"Rae?"

"Mm?"

"Befejezted, hogy hallgatsz?"

"Remélem," suttogtam őszintén. Csend ijesztő dolog, de erőteljes. A sötétség csak van, mint felhő az eső előtt és azon gondolkodsz, hogy valaha el fog-e menni.

"Ez rajtad áll. Ha reméled, akkor szerintem visszatértél?" egy kis mosoly került az arcára.

"Igen..." halkultam el, de a szívem miért fáj.

"Csodás, nem igaz?" Jungkook nézett rám, olyan ragyogó szemekkel, mint egy nyári nap.

"Mi?"

"Fáj, de soha nem adjuk fel,"

Felhúztam a szemöldököm zavarodottságomban. Hogy van az, ha én érzek valamit, azt ő is érzi? Lehet, mert ismerjük egymást, számtalan órát töltöttünk együtt. Ez lehet az egyetlen lehetséges válasz.

"Gyerünk, menjünk haza," segített felvenni a kabátom, megfogta a kezem, mielőtt kimentünk volna az ajtón.

Lefelé sétáltunk a lépcsőn a dormunk felé. Már rég volt, hogy rettegtem volna egy vacsora miatt a fiúkkal. Ezelőtt csak az ágyamon akartam ülni és elengedni minden emléket, de most már azt szeretném, ha ennek végre lenne.

Biztos nem fogom elfeljteni, hogy mi történt akkor, de el kell fogadnom, amit tettem. De azt is el kell fogadnom, hogy van különbség köztem és egy gyilkos között.

"Raejae?" Jungkook szólított a nevemen, mielőtt a dormunk szintjére értünk volna.

"Igen?"

"Csak biztosra akartam menni, hogy továbbra is beszélsz," mondta félénken és kinyitotta az ajtót. Lassan bementünk és a fiúk komoly beszélgetése töltötte meg a házat.

"Oké, mi lenne, ha csak elmondanánk neki? Ha nem beszél, akkor PD ki fogja rúgni a Bangtanból. Egyszerűen," hallottam, ahogy Namjoon mondta.

"Egyszerűen?" válaszolt Yoongi, ahogy én és Jungkook beléptünk a sarkon a világos szobába, hogy lássuk a fiúkat, akik megbeszélik ezt a helyzetet.

"Ez kicsit műveletlen lenne így gondolkodni. Nem robot. Nem tudod csak úgy 'megjavítani' egy ember érzéseit," folytatta Yoongi és elhalkult, ahogy észrevette, hogy itt vagyunk.

"Ne aggódj emiatt túl sokat..." válaszoltam halkan. Az autók elhaladó hangja töltötte meg a helyet.

"Várjunk," Jimin végre megjelent J-Hope mögött vörös szemekkel.

Első alkalom, hogy bűntudatot éreztem, de ez másfajta volt. Túl sokáig fókuszáktam arra, hogy eltűnjek a valóságból és egy barátom büntettem ezzel. Jimin talán valami hasonlón megy keresztül, mint én és semmit sem tettem, amivel segíteni tudnék.

"Sajnálom," mondtam neki, meggondolás nélkül. Ezek a szavak hangosabbak voltak, mint akármi, amit ma mondani akartam. Talán mert ez volt az, amit igazán mondani akartam.

*Jimin POV*

Bámultam őt Jungkook oldalán. Éreztem, ahogy a sokk szétárad a testemben, de ezt éreztem a többi fiú testéből is és próbáltunk nem levegő után kapkodni. Hetek teltek el, mióta utoljára hallottuk őt beszélni, már majdnem elfelejtettem hogyan hangzik.

Könnyek gördültek le az arcomon, helyettesítve a szavakat, amiket nem tudok kimondani. Egész idő alatt próbáltam magam egyben tartani, mert mindenki Raejae-ért aggódott, pedig igazán akartam, hogy valaki engem is megvigasztaljon.

"Miért sajnálkozol," mondtam ahogy csak tudtam, bár tisztában voltam, hogy miért. Csak hallani akartam, hogy segítsen a bűnösségemen.

Megrázta a fejét, vállat vonva felém sétált és felajánlott egy ölelést. Szorosan köré fontam a kezem, egyiket a fejére a másikat lejebb a hátára tettem. Nem érdekelt, hogy nem ad választ, a tette bőven elég volt.

"Raejae...?" Yoongi húzta el és rá nézett.

"Hyung?" válaszolt kellemes hangján.

Hatalmas mosoly lett Yoongi arcán, az a ragályos fajta, mert ezután midnenki mosolyogni kezdett a szobában, kivéve Raejaet.

Habár a kifejezései kicsit összezavaróak voltak, mert soha nem tudod, hogy mikor gyengéd a mosolya, de most biztos, hogy ez nem hamis.

"Oh my god, azt hittem, hogy meghalok, ha még egy napig nem hallom a hangod," Yoongi fújta ki a levegőt miközben elborította hatalmas öleléssel.

"Micsoda? Te voltál az egyik, aki azt mondta, hogy 'idő kell neki' blah blah blah," kuncogott V.

"Igen, mert nem tudtam, hogy kit kéne tenni," Yoongi fogta két keze közé Raejae arcát könnyelműen, "Tudnál valami mondani újra,"

"Yoongi hyumg, engedd el az arcom," válaszolt.

"Ahh, bocsi," ugrott meszebb boldog mosollyal. Néha annyira kicsinyes.

"Mi késztetett arra, hogy újra beszélj?" tette fel Jin az első komolyabb kérdést.

Megvonta a vállát, "Jungkook jelenléte az, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni,"

Mind nevettünk kivéve Raejaet.

Jungkook állt mögé és válla köré tette a kezét, "A kinézetemnek sem,"

"JUNGKOOK NE!" Hoseok esett le a földre nevetés közben.

"Ezért nincs barátnőd," Raejae biccentett a fejével, ami miatt mégjobban nevettünk.

Hála az égnek ez a nap így ért véget. Ha nem így lett volna, nem tudom, hogy meddig tartana a némasági fogadalmam, vagy hogy meddig hallgattam volna a bennem lévő szörnyekre.

Egy pillanatra azt gondoltam, hogy bűnöm felemészt.

Szerencsére a dolgok újra jóra fordultak a sötétség után.