New 새로운

14. rész

*Jimin POV*

"H-hy-hyung... Soha többet nem akarom ezt csinálni,"

Lassan kezdtem el vakarni a fejem az összezavarodottságtól, mert ő is fel akart ülni mióta Jungkook rámutatott. Majdnem mondtam neki, hogy ne vicceljen, de láttam a sápadt bőrét.

"Ya, nem voltál izgatott emiatt? Mi a baj?" kérdeztem aggódva és a szemei könnyesek lettek.

"Soha többet nem akarom ezt csinálni," megismételte csak suttogva.

A fejem össze-vissza járt, ahogy körbenéztem abban reménykedve, hogy találok valami megoldást. Habár legyünk őszinték majdnem a tetején vagyunk; alapból lehetetlen kiszállni, hacsak nem akar leugrani.

"Héj, minden rendben lesz, oké? Emlékezz, hogy mennyire élvezted az első menetet," én csak reménytelenül próbáltam őt lenyugtatni. Kinyitotta a száját, de gyorsan be is fogta; az alsó ajka megremegett.

"Már majdnem a tetején vagyunk! Ki áll készen?!" Jungkook boldogan üvöltötte, amíg Raejae szemei lecsukódtak.

Észrevettem, hogy meghátrál, ahogy lenézett a földre és ez volt, amikor  bevillant. Biztos fél a magasban... Mármint mi más lenne? Eddig amin voltunk mind zárt volt é s nem láttuk a talajt. Ez, vagy túl sötét volt, hogy lássunk.

Gondolkodást nélkül, amennyire csak lehetséges volt az öv miatt, ami vissza fogott, előre dőltem és eltakartam a szemét. Bár kezeim elég kicsit, amit elfogadtam, de így tudtam megoldani, hogy ne lásson semmit és ne higgye, hogy kieshet.

"Itt jövünk~" kiabálta Jungkook és felemelte a kezét.

Mielőtt lefelé mentünk volna megragadta a kezem és elvette onnan. Jungkook sírt az izgatottságtól, de az egyetlen dolog, amit észrevettem, az az, hogy reményvesztettül próbálom a kezem stabilan tartani.

"Ya, Raejae! Emeld fel a kezed!" Jungkook kiabálta, tiszta ostobának éreztem magam, ahogy elvette a kezem és a lányét felemelte.

Ebben az esetben vesztettel el azt, hogy meg tudja védeni őt és csak reménytelenül vegyen részt a menetben. Már majdnem a következő lejtőn mentünk lefelé, ami olyan magas volt mint az előző. Úgy éreztem, hogy hányni fogok pedig általában jól kezelem az ilyen dolgokat.

"Ya! Raejae? Raejae!" hirtelen nagyon hangosan kérdeztem a szél miatt, "Jungkook? Elájult!?"

"Ohhhh! Bassza meg! Hyung!" Jungkook kiáltott kicsit pánikolva, Raejae teste bicegett, ahogy ment a hullámvasút tovább vagy éppen fordult a sínen. Néha felébredt de azonnal vissza esett újra és újra.

"Oh szent isten mikor lesz ennek vége?!" kiabáltam Jungkookra, aki be volt pánikolva így rám se hederített.

Végre a hullámvasút lassított és a megállóhoz ért. Raejae már ébren volt, de nem teljesen. Jungkook gyorsan felemelte a biztosítást, azután asszisztált míg ki nem szállhattunk a halálos csapdából.

"Raejae, tudsz járni?" Jungkook kérdezte szegény lányt, aki halványan bólintott. 

Feltolta magát állásba, kikecmergett a kocsiból, de segítettem neki, hogy stabilan álljon mielőtt megtudná ütni magát. Küldtem Jungkook felé egy aggódó pillantást, de neki sem volt fogalma, hogy mit kéne tenni ebben a szituációban.

"Jól vagy? Betegnek érzed magad?" lassan kérdeztem meg tőle ahogy gyengéden is.

"Nem..." suttogta halkan

"Nem a jól vagyra vagy nem a betegnek érezed magadra?"

Vett egy mély levegőt, becsukta a szemét mielőtt kiengedte volna, "Jól leszek csak szükségem van egy percre,"

Mind a hárman csak álltunk és vártunk, hogy összeszedje a gondolatait. Jungkook sem én nem mertünk semmit sem kérdezni, miután elég kényelmetlennek éreztük a szituációt és nem akartuk eltaszítani őt.

"Oké... azt hiszen, most már jól vagyok..." mondta, de még mindig úgy nézett ki mint egy szellem, "Sajnálom,"

"Nem kell, mi történt? Azt gondoltam, hogy te is várod," Jungkook kuncogott.

Megállt útközben, amikor meghallotta Jungkook kérdését a szemeivel csak bámulta a semmit. Nehezteltem Jungkookra, aki kiváltotta ezt nála megint, de nem tudtam segíteni, bár volt egy sejtésem, hogy mi folyhat a fejében.

"Sajnálom," suttogta megint, "Azt hiszem vissza kéne mennem a dormba,"

"Mi lenne ha csak adnánk még egy kis időt pihenni? Nem akarom, hogy bármiről is lemaradj," ajánlottam, de ő csak megrázta a fejét azonnal. Úgy nézett ki mint, aki küzd, hogy ne sírjon, de nem jöttek a könnyek vagyis még nem.

"Milyen volt?"

Mind megugrottunk Taehyung hangos hangjára, ami a feszültséggel teli levegőt hasította át. Felugrott és Raejae köré fonta a kezét, láttam, hogy neki ez most kicsit kényelmetlen, amit V csinált.

"Mi a baj?"

"Kicsit sok volt neki a menet..." mondta Jungkook, akinek bűnösség hallatszott a szavaiból. Úgy értem, hogy ő volt az, aki azt akarta, hogy menjen.

"Oh, rosszul érzi magát?"

"Nem," mondta Raejae és elénk sétált. Oh ne most esik át a tinédzser kori hangulatváltozásán?

"Oh, akkor csak ijesztő volt?" Tae követte őt.

"Nem a menet," mondta őszintén, mindannyiunk szemöldökét az egekbe emelte, "Az emlék," motyogta röviden.

"Az emlék?" ismételte meg Jungkook kíváncsian.

Nagyra nyíltak szemei, ahogy rájött, hogy kimondta hangosan a gondolatai. Azt hiszem ezt többször kéne csinálnia. Ez az egyetlen út, hogy segítsünk neki.

"El mondod, hogy mi az?" Tae kérdezte nyugodtan.

"Nem tudom,"

"Kérlek? Jó hallgató vagyok," próbált gyengén mosolyogni.

"Um, vissza kell mennem a dormba," mondta túl gyorsan és a háta mögé mutatott és elkezdett arra sétálni.

"De miért?" ítélkezett volna Jungkook.

"É-én csak most jöttem rá... én... én... én bekapcsolva hagytam a mikrót," tört ki kínos nevetésben.

"Nincs mikró a dormban?" Jungkook bandzsított.

"Oh..." mondta és hirtelen elsétált. Taehyung ment utána megragadva a kezét mielőtt azt mondta, "Nem tudok segíteni neked, hacsak el nem mondod nekem,"

"Ez semmi olyan, ami segítséget igényelne," rázta meg a fejét.

"Akkor mi az, ami ennyire zavar?"

"Mert ez csak egy rossz emlék, ennyi az egész!" kezdett védekezni.

"Megígérem, hogy jobban fogod magad érezni, ha elmondod nekem,"

"Nem, V hyung, nem tudom!"

"Miért nem?"

"Mert azt fogod gondolni, hogy mentálisan beteg vagyok,"

Jungkook és én nagyra nyílt szemekkel néztük egymást, nem tudva, hogy mi történik pontosan.

"Megígérem, hogy nem foglak," V gyengéden húzta őt egy ölelésbe, "Csak mondd el nekem,"

Hallottam, hogy egy nyávogást mielőtt a térde feladta volna, Taehyung követte őt a földre, hogy a karjaiban tartsa.

"Majdnem megöltem magam úgy, hogy leugrottam volna az apartman tetejéről, amikor tizenhárom éves voltam," közel fojtogatott, de a szívem majd megszakadt miatta, "Ez az, ami annyira megijesztett. Láttam a földet és minden amire gondolni tudtam az az volt, amikor ott voltam az épület tetején és néztem a kicsiny pontokat az életemből. Visszaemlékezni erre az időre... visszaemlékezni erre az időre csak túl nehéz,"

Most tizennégy , ami azt jelenti, hogy ez múlt éveben volt.