Szent Johanna Gimi |Rentai Réka|

71.Fejezet

szeptember 8, szerda

A napomat a suliújság termében kezdtem egy roppant hosszas és unalmas megbeszélés alatt amiben Kinga vérig alázta a fél ott dolgozó diákokat. Az én cikkemre csupán annyit mondott, hogy tűrhető. Köszönöm innen is neked kedvem Kinga!

- Fáradt vagyok - nyögtem erőtlenül padomra hajtott fejjel és csak akkor néztem fel onnan amikor valaki megkopogtatta vállamat. - Tessék? Esetleg ismerlek téged?

Egy nap barnított kerek arccal néztem szembe, akinek tulajdonosa gyönyörű fehér mosollyal és zöld szemekkel rendelkezett. Magas volt akár csak egy kosaras, de nem rendelkezett elég izomzattal ahhoz, hogy annak lehessen mondani. Hosszú ujjai a padomon egyenletesen koppantak tetejére és unott arckifejezését elővéve hosszasan nézet végig rajtam, amitől a hideg is kirázott és nem jó értelemben.

- Az A-ból vagyok ha idáig még nem esett volna le - forgatta meg szemeit miközben kezében dobált egy vörös dobozt. - Ezt egy srác küldi neked és valamiért az én asztalomra tette le a dobozt. Őszintén szólva azt hittem szebb vagy ha már ilyet ad neked - tette le végül a padomra a dobozt és se szó se beszéd ott hagyott megannyi kíváncsi szempárral.

- Nyisd ki - lépett oda Barbi biztatva, de csak kétkedően néztem fel rá.

- Nehogy mi van ha bomba - szökött oda hirtelen Roli hevesen rázva fejét.

- Igen, biztosan - felelt neki az új lány szemét forgatva és rágóját csattogtatva mért végig. - Kinyitod még ma? Ha én kaptam volna nem húztam volna eddig az időt, ilyen dobozba mindig ékszerek vannak.

Lassan nyitottam ki az apró kis dobozt és kissé meglepetten tekintettem a cetlire ami alatt ott volt egy cukorka karkötő.

- Visszavonom amit mondtam, ez a személy csóró lehet - dobta hátra a haját és elhagyta a padom környékét.

- Nekem tetszik - mosolyodtam el elolvasva a cetlit és gondolkodás nélkül raktam fel karómra a karkötőt, majd táskám mélyébe mélyesztettem a dobozát és elhessegettem mindenkit magam körülről. Még hallottam ahogyan Laci halkan elmotyogja Viktornak, hogy a Nádi ajándéka mögé sem ér.

És igen talán igaza volt, talán az értéke még csak nem is súrolta azt amit anno Nádi adott mielőtt még összejöttünk volna és talán mélyebb érzelmekkel is bírt akkor, mint ez, de a tudat, hogy valaki ennyire ismeri az ízlésem jobban imponált, mint azt szerettem volna. A cetli meg, hát az csak rásegített a személyek leszűkítésében.

"Mert ettől majd jobb kedved lesz :)"

- Biztos jól érzed magad? - kérdeztem Ákost suli után az iskola lépcsőjén ülve, miközben egy-egy szopóka társaságában éppen a mai fizika tézét veséztük ki.

- Aha, ugyan nem lesz ennyitől jobb, de már a tudat, hogy nincsen semmi baj vele az boldoggá tesz. Ettől persze még hiányzik és kicsit még neheztelek rá, de... ez majd elmúlik, igaz? - nézett egy mosolyt erőltetve magára irányomba, mire rögtön könnyek gyűltek szemembe. A mai napon sikerült egy annyit megtudnom Borrel és Máday egyik beszélgetéséből amit kihallgattam, hogy Barninak az új iskolájában a jegyei emelkedtek. Csupán ennyit hallottam, majd Borrel elsietett egy telefon hívást lebonyolítani.

- Nem tudom, idővel biztosan de addig még sok mindenen át kell ess - feleltem halkan gyorsan elrejtve könnyeimet.

- Az első és egyetlen amit akarok az csupán egy beszélgetés vele. Szeretném tudni, hogy miért ment el, hogy milyen ott neki, hogy megérte ez neki és azt is szeretném neki elmondani, hogy sikeresen összejöttem Fruzsival, hogy én boldog vagyok ha ő is, és hogy mindent megteszek, hogy leérettségizek és oda vegyenek fel ahová megbeszéltük még régen kilencedikben, hogy együtt jelentkezünk - szavai mélyen hasítottak tudatomba és emlékeztetnem kellett magamat, hogy eddig is mindent megtettem és ha betörök Mádayhoz ezzel kicsapatva magamat azzal nem sokat érek el. - Tudom, tudom olyan mint egy szerelmi szöveg és roppant nyálas vagyok, de én Barnival szereztem meg a legtöbb emlékem mindig ott volt velem és nem fogom csak ilyen egyszerűen elengedni őt.

- Nem, ez csak azt mutatja, hogy mennyire közel is álltatok egymáshoz - tettem kezemet vállára és megpróbáltam artikulálni, hogy értsen is belőle valamit, de a cukorka nagyban megakadályozott benne. - Hé a nagyid hogyan bírja egyedül a tempót?

- Hát besegít neki az uncsim Levente, aki még egy éve fejezte be az egyetemet de semmit sem kezdett a diplomájával, meg néha én is beugrok de még ott van Tomi is, szóval nincsen baj. Meg aztán csak nyáron van akkora nagy tömeg ott is - vonogatta vállát és eldobta a szopókájának a pálcáját, majd eltakarva előlem a napot felém nyújtotta kezét amit készségesen le is fogadtam.

- Ennek örülök, mármint annak, hogy nem erőlteti meg magát. Tudod olyannak tűnt aki nem szereti, ha helyette mások végzik el a dolgát - mosolyodtam el a már ősz asszonyra emlékezve, aki mindig egy mentolos cukorkával fogadott a műszakom kezdetekkor.

- Hát ez igaz, de neki is bele kell idővel törődnie, hogy már nem tud annyi mindent elvégezni mint fiatal korában - bólogatott.

- Te Ákos... - hangom hirtelen hagyott csendben és már nem emlékeztem semmire. A sötétség úgy nyelt el, mintha egy jelentéktelen valaki lettem volna és már csak sodródtam az árral.

꧁꧂

Pilláim nehezek voltak, én meg gyenge. Fejemben hasogató fájdalmat még így is teljes egészében éreztem, testem súlytalan volt én magam meg elveszett. Több perces próbálkozásomba telt, mire végre kitudtam nyitanni szemeimet. Kellemes fény fogadott és egy gondterhelt szülő.

- Jól vagy? - termett rögtön mellettem azonban még fel sem fogtam mi történik velem karjaiba zárt.

- Jól vagyok, azt hiszem - nehezen formáltam a szavakat, amire az is rásegített, hogy szám teljesen ki volt száradva. - Mi történt?

- Kiszáradás, az elmúlt pár napban kevés vizet vittél be a szervezetedbe és csak úgy elájultál az utca közepén. Az orvos szerint most nagyon sok vizet kell majd innod és lehetőleg kerülöd a napot, mindezek felett meg persze jobban kell figyelned magadra - oktatott ki rögtön és egy szempillantás alatt az orrom alá nyomott egy óriási pohár vizet, amit aztán le kellett erőszakoljak torkomon. - Ne tud meg mennyire megijedtem, amikor a munkahelyemen felhívtak, hogy kórházba vagy.

- Sajnálom - hajtottam le fejemet, ahogyan lassan bevillantak a képek ahogyan többször is elrakom magam mellől az italomat. Nem tudom hogyan történhetett ez, hiszen eddig mindig vigyáztam arra, hogy naponta meg legyen az elegendő folyadékbevitel, úgy tűnik a baj nem válogat és akkor csap le ránk amikor nem számítunk rá, méghozzá úgy, hogy fájdalmas is legyen melléje.

- Ezen kár rágódnunk, örüljünk inkább neki, hogy az egyik osztálytársaddal tartottál hazafelé - simitott karomra gyengéden mosolyogva.

- Tényleg, Ákos hol van? - ültem fel hirtelen, ami nem bizonyult a legjobb ötletnek a jelenlegi helyzetben.

- Ohh az orvos haza küldte, miután megnyugtatta, hogy minden rendben lesz veled. Nem akart elmozdulni mellőled, de a szülei már érte is aggódtak. Roppant aranyos fiú volt, ha engem kérdezel - pillantott rám azzal a tipikus anyai nézésével, mire inkább ismét elnyúltam az ágyon.

- Ákos... Ákos csak egy barát anyu. Egy nagyon jó barát - mosolyodtam el a gondolatán, hogy már mennyi mindenen mentünk keresztül nyár óta amióta valóban osztálytársból barátokká váltunk.

- Hát ez a nagyon jó barát eléggé ragaszkodik hozzád.

- Miután elvesztette a legjobb barátját ez nem is csoda - motyogtam.