Szent Johanna Gimi |Rentai Réka|

95.Fejezet

október 17, vasárnap

Röviden és tömören otthon. Ez az egyetlen szó jutott eszembe ahogyan átlépve a küszöböt magamba szívtam a már jól ismert illatokat.

- Újra itthon - mosolyogtam alaposan átnézve a ház összes szegletét. 

Az egész tegnapi nap rémes volt, semmi mással nem telt az idő, mint hogy Reni társaságában néma csendben ültem a konyhában, és anyut hallgattam, ohh illetve hallgattuk. Azt hiszem Reni még nagyon erőfeszítéssel is, mint én.  Úgy tűnt, soha nem fogy ki az érvelésből, újabb és újabb sérelmeket fedezett fel, és megállás nélkül, nonstop szidta aput. Másfél óra elteltével már csak unottan könyököltem és próbáltam eléggé látványosan kifejezni mennyire nem örülök neki, hogy ilyen szavakkal illeti aput. Mindeközben meg csak azon járt az agyam, hogy talán egyikünknek otthon kellett volna maradnia apuval. Nem értettem, hogyan nem jutott előbb eszünkbe, hogy ő is megérdemelne egy támaszt és ha már ketten vagyunk akkor egyikünk ott is maradhatott volna. Az is igaz,  hogy kimert volna abban a pillanatban anyuval szembe szállni, hiszen látszott rajta, hogy az idegállapota pont nem alkalmas erre. 

Úgyhogy egész nap hallgattam a dühöngést - a nagyiék persze partnerek voltak benne rendesen -, és csupán egyetlenegy dolog tartotta bennem a lelket, illetve azt hiszem három, mivel miután ma reggel Barbi rám írt, hogy hogyan vagyok a tegnapi után elmeséltem neki mindent. Azonnal hívást indított és két órán keresztül telefonáltunk amiközben sikeresen megnyugtatott, épp ahogy egy óra elteltével Bogi is, aki természetfeletti képesége által - azaz a meggyőzőerejével, amivel kiszedte Barbiból - megtudta, hogy miért nem válaszolok szinte senkinek és ő is felhívot. Ákos meg hát, Ákos volt és egész nap mémekkel meg vicces videókkal traktál, amiken valóban tudtam nevetni még úgy is, hogy közben a szívem fájdult bele. 

Ma reggel meg fáradtan botorkáltam le a konyhába, hogy egy csésze kamilla tea társaságába leüljek a nappaliba, a nagyiék közé és hallhassam a szomszéd ócsárlását, amit a nagyi és nagypapa egyaránt rá zúdítottak. Remélem azért még él szegény pára. Éppen tértek volna át a másik szomszédra amikor hangos csengőszó hallatszott fel. Anyu indult a konyhából a vendég fogadására, viszont ahogyan meglátta hűvös mosoly jelent meg arcán, épp úgy ahogyan az utánuk eredt nagyiéknak is.

- Apu! -  pattant fel azonnal Reni szeme ahogyan lebotorkált a lépcsőn, és szinte azonnal a nyakába ugrott. Anyu és a nagyiék hűvösen méregették aput, aki afféle „most már elég lesz ebből a cirkuszból" nézéssel pillantott körbe és szinte azonnal fogadta az ölelésem, amit könnyes szemmel tudtam csak végrehajtani.

Mind tudtuk, hogy ez csak kettejükre tartozik mégis a nagyiékot alig tudtuk Renivel kitoloncolni a konyhába. Ott aztán miközben Reni  csinált magának egy kakaót, rájuk szólt, hogy ne hallgatózzanak. Szóval, hogy elkerüljék a még nagyobb kínosságot megkérdezték Renit, hogy milyen a tizedik, közölte, hogy tizenegyedikes. A nagyi mentve a menthetőt felém fordult válasz várván, mire én is közöltem, hogy én idén végzek. Aztán másfél órán keresztül hallgattunk, a kanál koccanása a bögre oldalához, a mikró csipogása és a kint fújó szél volt az össz zaj a helységben. Kínos volt.

Aztán, amikor már jó ideje nem hallottam hangokat bentről, anyu jött be a konyhába. - Készüljetek, indulunk. 

- Ó, de jó! - hallottam magam mellől, miközben én lehajtottam a fejem az asztalra és hagytam, hogy az elmúlt napok összes magamba tartott érzése egyszerre szabaduljon ki és könnyek formájában áztassák el a helyet. 

A nagyiék morogva fejezték ki nemtetszésüket, azonban Reni és én már ott sem voltunk. Rekordidő alatt  - meghosszabbítva az addigi rekordom - pakoltam össze a cuccom, és már ültem is be apu kocsijába. Csak akkor tudatosult bennem, hogy mennyire fáradt a lelkem, amikor hazaértünk. A szüleim amolyan felnőttekre jellemző módon úgy tettek, mintha semmi nem történt volna, én azonban láttam mind magamon, mind Renin, hogy ez a hétvége rendesen megviselt mindkettőnket. Egyikükkel sem beszéltem a történtekről. Ha ők úgy tesznek, mintha elfelejtették volna, akkor természetesen én sem fogom felhánytorgatni. És azt hiszem Reni is hasonlóan vélekedik erről. Örültem, hogy végre vége van ennek az egésznek!