Szent Johanna Gimi |Rentai Réka|

105.Fejezet

November 24, szerda 

Soha nem gondoltam, hogy lehetek egyszer majd ennyire elhatározott, mint amilyen abban a pillanatban voltam, amikor apu kitett az iskola előtt. A szabadulásom pillanata járt az eszemben, ahogyan egymás után több lépést is tettem az iskola irányába. Nem az intézménytől, sem a tanároktól, de még a diák társaimtól sem. Egy régi kapcsolatból történő kilépés előtt álltam, teljesen felkészülve. 

Az órák sem kötöttek le igazán, sőt még az a nagy készülődés sem, ami a mai naptól vette csak igazán kezdetét. Egy pillanatra mintha a fejetetejére ált volna ez egész világ, én meg álltam figyelve ahogyan rohan minden és mindenki a közelemben, de én egy tapodtat sem tudtam tenni. Egyszerre volt ijesztő és felszabadító érzés. Azzal, hogy azt éreztem hamarosan végére ér az a hatalmas felfordulás, ami körülvett az elmúlt napokba hatalmas megkönnyebbülés volt. Mindenesetre mindenünk meg volt, még ha az utolsó pillanatban oldottuk meg az egészet úgy is. A ruháink is megérkeznek a holnapi napon, és ha minden a szokásosan fog haladni akkor azt hiszem nincs okunk az aggodalomra, még úgy sem, hogy jelenleg mindenki tiszta ideg. Egyedül talán Kardos az, aki hidegvérrel kiséri végig az egészet, tökéletesen uralva azt az óriási káoszt, amit mi kreálunk. 

Utolsó óra után felszakadt belőlem egy addig mélyen elfojtott sóhaj, majd a táskámba egy jól irányzott mozdulattal beleszórtam mindent, amire szükségem volt, és felnéztem a már rám várakozó Nádi lényére. Féltem, hogy kiakadok, ha majd nem lesz számára egyértelmű, vagy épp nem úgy fogadja, ahogyan azt tőle elvárnám, viszont nem tehettem semmit ellene. Most már csak leakartam tudni végleg, hogy az év további felében ne kelljen ilyenekkel stresszeljem magam, és remélhetőleg majd ő sem fogja. Tudtuk, hogy belevágunk és véletlenül kisiklik, akkor kényelmetlen lesz, hogy folyamatosan, minden nap napi több órában kell majd egymást elviseljük és mindezek ellenére belementünk  a kapcsolatba, szóval most magunkon kell viselnünk a következményét. 

- Remélem jó híreket akarsz közölni - mosolygott rám valamikor az út felénél, amikor már nem bírta ki, hogy ne szólaljon meg. 

- Igazából nem hiszem, hogy ez annyira jó hír - közöltem óvakodva, mivel nem szerettem volna egy pillanatra sem áltatni. 

- Ezt, hogy érted? - fagyott rá arcára a mosoly, és ezzel egy irányba lábai a földbe gyökereztek. Még léptem kettőt, mielőtt észrevettem volna, hogy lemaradt, majd én magam is megállva kis visszafordítottam feléje fejemet. 

Szemeibe néztem, amik most villámokat szórtak rám. Éreztem, hogy a vihar hamarosan kitörik, de nem csak a fellettünk meghúzódó, egyre közeledő természetes erős esőzés, hanem a kettőnk között meghúzódó, egy ideje már eléggé növekedő vihar is. A szél az arcomba fújta a hajamat, ahogyan beférkőzött a kabátom alá, amit egyre jobban összehúztam magam körül, ahogyan teljes testemmel visszafordultam feléje és a cipőmről felvezetve a tekintetemet az övébe mélyesztettem.

- Szerettelek Nádi, tényleg tiszta szívemből szerettelek, de ez a múlt. Azt hiszem már nem egyszer elmondtam ezeket a szavakat, de most gondolom a legkomolyabban. Nemrég még képes voltál hatást gyakorolni rám, és hazudnék ha azt mondanám, hogyha most közelebb állnál hozzám nem lennél képes, de ez ennyi volt. Képes vagyok lezárni a múltamat, és akármennyire is megharagszol most rám ezeket a szavakat hallva nekem most erre van szükségem, hogy később majd boldog tudjak lenni. És tud meg, hogy neked is, akármennyire is nem akarod ezt belátni jelenleg - foglaltam össze gondolataim, minél tömörebben. - Zárjuk le, kérlek! - néztem fel rá könyörgően, miközben a szél egyre erősödött. 

Az emberek sietősen akartak eltűni az utakról, hogy még a nagy vihar előtt haza érjenek. Nekünk is sietnünk kellett volna, ahogyan a mellettünk elsuhanó autók is tették, mégis csak álltunk az utca közepén és bámultuk egymást. Arcvonásai egyenletesek voltak, semmi nyoma nem volt sem idegeségnek, sem haragnak, sem csalódottságnak, de még csak gúnynak sem, csak nézett. Rám. Én pedig rá. 

Szívesen mondtam volna még valamit, de hiába való lett volna, csak ragoztam volna az addig elhangzótokat, azt pedig nem akartam. Bár szerelmes már nem voltam belé, és ezt tisztán tudtam, ennek ellenére ő volt az első nagy szerelmem, és ezt soha nem fogom elfejteni. Nem tudom ez más embernél, hogyan működik, de nekem Nádi mindig is életem egyik legszebb szakaszához lesz köthető. Tudom, hogy hiányozni fog, s azt is, hogy én is neki, de erre a lépésre rá kellett szánja magát egyikünk. Hogy ez én lettem, az a véletlen műve. 

- Zárjuk le! - biccentett irányomba végül komoran maradva, és abban  a pillanatban az ég leszakadt. 

Pillanatok alatt ázott át a ruhám, ahogyan álltam és bámultam rá. Ő meg vissza rám. Nem szólt egyikünk sem semmit, csupán pillantásaink segítségével beszéltük meg, hogy mennyire fog hiányozni a másik, és hogy mennyire nehéz lesz. De megtettük az első lépést, meg tettük, amit már akkor abban a pillanatban megkellett volna, amikor szakítottunk. Akkor nem voltunk rá képesek, de most, ha megkésve is de megtettük. Lezártuk a múltat. 

Egyszerre tettünk egy lépést hátra, majd ő biccentve én pedig integetve, szinte már semmit sem látva a hatalmas zivatar miatt elindultunk két különböző irányba. Nem tudtam, hogy merre tartók, és azt sem, hogy ő hová, hiszen egyikünk sem abba az irányba indult, ahol lakunk, egy viszont biztos volt számunkra, mostantól már nem köt le a múlt egyikünket sem. 

Vacogva tértam haza, ahol persze anyu jól leszidott, amiért iskolából nem egyből haza indultam, meg azért is, amiért a reggel a kitett esőernyőt nem vettem magamhoz. Abban a pillanatban viszont nem nagyon hatott meg, szokásosan "szomorúan" bólogattam, majd könnyeimet és a vizet letörölve az arcomról egyből a fürdőszóba irányába indultam, hogy lemossam magamról a mai nap minden maradványát.

- Szóval akkor vége? - kérdezte az ágyamon heverésző Barbi, amikor hatkor beesett nálunk egy szerinte uncsi randi után Lacival. Persze csak lusta volt mesélni, és szokásosan így rázott le, hogy ne kelljen jártassa a száját, és inkább engem kínozhasson. 

- Aha - válaszoltam tömören a könyvespolcommal szenvedve. 

 - És most véglegesen? - kérdezett rá, mire megpróbáltam rá szigorúan nézni, de nem annyira vált be derült arcát látva. 

- Inkább úgy mondanám, hogy ténylegesen - adtam választ végül kérdésére. 

- Klassz, akkor ideje rárepülni a másik palira. Hogy is hívják, mindig elfelejtem, pedig annyi piszkos pletykát hallottam már a nevével - nevetett fel ördögien saját megjegyzésén.

- Adrián. És nincs szó semmilyen ilyenről, nem akarok kapcsolatot. Azt hiszem többször kifejtettem már sms formájában is, egyszer órán papírra is leírtam, és többször is említettem már beszélgetése közben is, mond csak mit tehetnék még, hogy leszállj erről a témáról? - emeltem meg szemöldököm csípőre tett kézzel.

- Ha elmondod hindiül, akkor talán megértem - vigyorgott elégedetten rám, hitetlen arckifejezésem látva. 

- Akkor inkább fecsegj tovább, úgy sem lesz semmi köztem és Adrián között - jelentettem ki végül az utolsó könyve is újdonsült helyére pakolva. 

- Majd meglássuk az esküvőn, amikor majd én leszek az egyik tanú, a másik felől meg valamelyik haverja. Akkor majd elmondom a köszöntő beszédemben, hogy anno tizenkettediikben még mennyire tiltakoztál, most meg itt állunk és már a gyerekeket tervezitek - emelte meg mutatóujját jelezve felém, hogy mennyire is komolyan beszél most.

- Te teljesen eszement vagy - nevettem fel hitetlenségén. 

- Na majd akkor - mondta csak azért is magáét, teljesen elfeledtetve velem az egész mai napot, és annak összes addigi történését.