Szent Johanna Gimi |Rentai Réka|

96.Fejezet

október 20, szerda

Azt hiszem soha nem gondoltam volna, hogy ennyi mindennel jár majd a szalagavató, legalábbis ennyi próbával biztosan nem. Már lassan oly annyira fújom kívülről a táncunkat, hogy éjjel az álmomból felkelve is pontosan tudnám, ami azért fura, mivel még az érettségi tételeket sem tudom így. Pedig elég sokat tanulom őket, ami azt illeti. Az elmúlt időszakban folyamatosan rágtam valamit magamba, már amikor akadt rá lehetőségem. Emlékszem kilencedikbe mennyire nyugodt voltam, és mennyire hidegen hagyott akárhányszor megemlítették, ohh pedig mennyiszer megtették. Legyünk őszinték egy kilencedikes diák nem minden - azaz a legtöbb esetben - egyáltalán nem gondol az érettségire, úgy gondolja még négy, hosszú év áll előtte mielőtt oda jutna. Aha valóban, csak ez a négy hosszú év csak akkor tűnik olyan hosszúnak, amikor egy unalmas matek órán az órára pillantva rájössz, hogy a kis mánus még most is sokkal közelebb van a negyedhez, mint a háromnegyedhez. Na olyankor valóban elég hosszúnak tűnik ez az idő, de amúgy csak úgy elrepül, mintha soha nem is lett volna. 

- Légy olyas valaki, akire a múltbéli éned felnézne - olvastam fel egy apró mosolyt megengedve magamnak a tízes ígéretet a listámról, miközben megigazítottam a hajpántom. - Azt hiszem ez menni fog...

Táskámat magammal hurcolva siettem az iskolába, hogy még időben elvégezzem teendőim, majd utána az osztályterembe lépve találkozzak életem megkeserítőjével. Vladár. Rögtön kirázott a hideg, ahogyan az ajtóban szembementünk egymással. Persze nem bírta ki, hogy ne szóljon be, szóval a reggeli jó kívánságomat fogadva unottan tettem meg a kis távolságot a padom és az ajtó között. Őszintén szólva, amióta tudja, hogy már nem járunk Nádival olyan nézésekkel illett, amivel szerintem egy tanár nem illethetne egy olyan diákot, aki szívét lelkét kidolgozza, azért hogy végre ne úgy nézzenek rá, mint egy véres rongyra. 

- Kivel beszélt? - tettem fel a kérdésem jó hangosan, hogy az osztályban tartózkodó osztálytársaim biztosan hallják. Egyszerre irányult minden figyelem Vanda irányába, aki ma az átlagnál sokkal egyszerűbben öltözve csupa feketében jelent meg, fején jó mélyre behúzott sapkával. Fülhallgatójából úgy dübörgött a zene, hogy a hirtelen jött csendben színtisztán hallotta mindenki. - Ohh - bólogattam. 

Az osztályban már csak négyen vagyunk, akik még nem választottak maguknak szakot, sőt abból is csak öten, akik meg egyetemet. Vanda és én visszük a prímet, mivel mi még azt sem tudjuk nagyjából milyen ágon akarunk elhelyezkedni. Őszintén elgondolkoztam az egy év halasztáson, hogy azalatt az idő alatt majd lesz elég időm kitalálni mi is akarok lenni igazán, de túlságosan büszke vagyok, hogy ebbe valójában is belemenjek. Szóval jelenleg nagyon úgy fest, hogy négyünkön kívül mindenki tökéletesen tudja, sőt sokan már egész régről tudták, hogy mi az ami őket valóban érdekli. Nem is kérdés számomra Vladár miért kereste fel Vandát, hiszen egyértelmű miről szeretett volna beszélni vele. 

- Réka - lépett hirtelen asztalomhoz Viktor komoly arckifejezéssel, amikor elfoglaltam helyemet. 

- Tessék? - néztem fel rá meglepetten. 

- Ezt szeretném átadni neked - adott a kezembe egy borítékot, amin nyomtatott betűkkel ott virított a nevem, és egy rövid üzenet, miszerint egyedül nyissam ki.

- Ez mi? - néztem fel rá még jobban összezavarodva, de csupán megrántotta vállát is faképnél hagyott.

- Na szuper - dünnyögtem sóhajtva, majd a levelet a táskám mélyébe dobtam. 

Szerda lévén angol után rögtön a kémia terembe siettünk, ahol meg egy hosszas kínszenvedés után nagy halomba vergődve lépkedtünk az osztálytermünk irányába. Egyedül Vanda kullogott valahol a hátunkba, majd a női mosdónál ott is hagyta nagy csapatunk. Egy pillanatra megtorpanva elgondolkodtam rajta, hogy utána megyek, de aztán eszembe jutottak Réti szavai, és pontosan tudtam, hogy ugyanazokat hallanám vissza Vanda személyébe is. Elhúztam ajkaim, majd követtem társaim, akik nagy zajt csapva vonultak tovább, minden diák ámulatára. Az osztályba térve rögtön megcsapta a szemem a Vanda asztalán lévő kép, amit aztán se perc alatt rejtettem hátam mögé. Kitágult szemekkel néztem magam elé, épp úgy ahogyan engem is néztek az osztálytársaim. 

- Mi volt az Réka? - kérdezte az utánam érkező Viktor felvont szemöldökkel, mire nagyot nyelve megráztam fejem.

- Mármint mi? - próbáltam játszani a hülyét, de a mellettem kővé fagyott Vivien és Barbi, akikkel érkeztem pontosan elárulták magukat. 

- Az amit Vanda padján kaptál - lépett közel hozzám, mire én rögtön kettőt hátráltam. 

Huh, még jó, hogy Nádi nincs itt - jutott szembe hirtelen, ahogyan az összes érkező osztálytársunk minket figyelt. 

- Az tényleg egy... - hallgatott el Barbi megrökönyödve nézve a hátam mögött tartott fotóra. 

- Attól tartok - bólintottam egy aprót a Vandát ábrázoló meztelen képet a kezeim között szorongatva. 

- Atya Úr Isten - kapta kezeit a szája elé Vivien, miközben Viktor kihasználva  a hirtelen kialakult kaotikus helyzetet a közelembe férkőzött és megpróbálta kivenni a kezemből a képet, én viszont annál jobban szorítottam, mint ahogyan ő erőlködött. 

Az utolsó pillanatban téptük véletlenül szét és ahogyan a két darab a földre hullott, épp abban a pillanatban jelent meg Vanda és elfehéredett arccal nézte a fénykép két darabját, ami így pontosan kirajzolódott mindenki számára. A mindig pókerarcot viselő lány most sehol se volt, rideg tekintette eltűnt és csak egy törékeny, összetört lány állt előttünk, aki hevesen kapkodva a levegőt kiszámíthatatlanul kapott a fénykép két darabja után és azt felmarkolva kifutott az osztályból. 

- Mondjátok meg az oszinak, hogy Vandát lekísértem az ápolószobába de mindjárt jövünk - daráltam el, ahogyan utána siettem. Hihetetlen gyorsasággal futott a lány, aminek következtében soha nem értem volna utol, viszont egyetlen egy lépés előnyöm kihasználva pillanatokkal később pont a csengőszó felszólalásával egy pillanatban elkaptam a karját, és még időben megállítottam, hogy elhagyja a sulit.

- Mit akarsz? - ordibált rám, ahogyan agy mozdulattal kiszabadította saját magát és a hatalmas, fekete pulcsi ujjával letörölve a legördülő könnycseppeit. - Ne akarj még jobban belém taposni, mert nem leszel rá képes. Soha, soha életemben nem aláztak meg kétszer annyira, mint ez a valaki! Nem tudsz már te is belém rúgni, nem leszel rá képes, érted? - üvöltözött hisztérikus állapotba kerülve. 

Őszintén nem gondoltam végig, hogy mit teszek. A szívem vezérelt, mint az összes olyan pillanatban amikor bajba kerültem, épp úgy ahogyan ebben a pillanatban is. Nem tudtam mit gondoljak Vandáról, már az első napon sem tudtam. Azzal tisztában voltam, hogy a kemény külsője talán egy összetört lányt, takarhat de soha nem hittem, hogy egy ennyire megtört valaki lehet. Nem tudtam mi az a kép, legalábbis fogalmam sem volt a háttérsztorijáról és őszintén szólva nem is érdekelt. Vandát látva tökéletesen tudtam, hogy bármi is legyen a fotó mögött, bármilyen sztori is áll majd a színfalak mögött engem nem lehet elijeszteni. 

Nem jöttek szavak az ajkaimra, szóval az egyetlen dolgot tehettem ami abban a pillanatban helyesnek tűnt nekem. Egy lépéssel bezártam a köztünk lévő távolságot és magamhoz rántva egy ölelésben részesítettem. S bár elsőre próbált eltolni magától, amikor rájött, hogy nem hátrálok ő maga döntötte le az álcája romjait és karjait átfonva körülöttem kiengedte összes érzelmét, ami benne volt.