Szent Johanna Gimi |Rentai Réka|

94.Fejezet

október 15, péntek

-DÉLUTÁN- 

Miközben egymás után szedtem lábaim véletlen szerűen találkoztam apuval, aki éppen a munkahelyéről tartott az anyuval és Renivel közös ebédre. Lelassított mellettem, de a reggelit tekintve és az éppen pár perccel ezelőtt történteket szem előtt tartva lehajtottam a fejem és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Nagyot sóhajtva néztem vissza és láttam, ahogyan fejét rázva hajt tovább. Nem értettem a reggeli kirohanását és nem is akartam. Én csak egy fagyit kanalazva a szobám rejtekébe akartam vonulni, hogy letudjon ez az egész ülepedni, hogy aztán később a háziam elkészítése és egy rövid óra tanulás után alvásra tudjam hajtani a fejem és elfelejteni ezt a napot. Aha, és akkor még a napom még koránt sem ért a végére. 

Éppen egy jó adag karamellás fagyit nyammogtattam kúsza gondolataim társaságába, amikor egy óriási ajtó csapódásra figyeltem fel. Még lenyeltem az utolsó falatot, mielőtt kimerészkedtem volna szobám rejtekéből és elindultam volna le a konyhába, amikor ismét hatalmas ajtó csapódás hangja hangzott fel, engem meg egy kimondhatatlanul rossz érzés fogott el. A konyhába toppanva, pedig egy egészen szokatlan felállás fogadott. 

Olyan válogatott szemrehányásokat vágtak éppen egymás fejéhez a szüleim, hogy én szégyelltem magam, ráadásul fül- és szemtanúja voltam Renivel együtt az egésznek, aki tágra nyílt szemmel csak ült az étkezőasztalnál, és kapkodta a fejét kettejük között. Azt se tudta, hogy milyen világon van. És őszintén én sem. Fogalmam sem volt mi lehet az ami ezt kiváltotta, viszont az egyre elszemélyesedő szitokszókat hallva, hirtelen telt meg szemem könnyekkel és az egész napi feszültségem, mintha akkor akart volna kirobbani.

Szó volt mindenről. Munkáról, pénzről, időről, elhanyagolásról, de még rólunk is. A szülők adu-ásza, amikor a gyerekkel dobálózhatnak. Mindkettőtől meghallgattam, hogy a másik „nem foglalkozik egyikünkkel sem", és „szegény gyerekek állandóan egyedül vannak" stb., stb. Oké, tény, hogy gyakran érnek későn haza, de nem vagyok hülye, ahogy minden bizonnyal Reni sem. 

Örültem volna, ha minket is nem vonnak bele, mivel ennél piszkosabb dolgot soha nem láttam még. A gyereket elővenni egy vitában az egyik legfájóbb, ilyenkor valóban valami komolyról lehet szó.  Előttem ugyan simán eltitkolták, de a felgyülemlett sérelmek úgy záporoztak, hogy azonnal megértettem, ez már jó ideje tart. Valami régebb óta visszafojtott érzelem okozhatta az egészet, mivel ezalatt az idő alatt amit a konyha ajtóban állva töltöttem könnyeimmel harcot víva pontosan átláttam annyira a történetet, hogy tudjam a mostani csak az utolsó csepp volt a pohárban.

Az egyik pillanatban még hangos kiabálások hangja töltötte meg a konyhát, a másikban meg Reni sírása hangozott fel. Hirtelen lett csend, aminek következtében szinte észrevétlenül hátráltam ki a konyhából és tápászkodtam neki a falnak.

- Most nézd meg, mit csináltál a gyerekkel! - förmedt anyu rögtön apura. 

A hirtelen csend úgy ahogy jött távozott is, újabb és egyben hatalmasabb vita vette kezdetét. Többször hittem, hogy vége az egésznek, de aztán mintha csak egy időzített bomba lett volna ismét robbant. Lábaim összecsuklottak és bármennyire kiakart csordulni az a fránya könnycsepp nem engedtem a kísértésnek és ajkaiamt harapdálva harcot vívtam saját magammal. Nem értettem milyen gyerekes indokok repülnek fel, nem értettem a történéseket és úgy éreztem fény évekkel le vagyok maradva. Kínkeserves két és félóra után, anyu szánta el magát és éles hangját hallva még a hideg is kirázott.

- Pakolj össze! - hangzott fel parancsa, mire megdermedtem. Menekül.

- Tessék? - kérdezte rekedten Reni, hangjából pedig csak úgy csöpögőt a félelem.