Szent Johanna Gimi |Rentai Réka|

103.Fejezet

November 22, hétfő 

Húzós hetek vannak mögöttem. Azt hiszem soha nem voltam még ennyire fáradt, hogy még annyira sem volt kedvem este, hogy elővegyem a naplóm, és röviden leírjam a napomat. Azt hiszem nem is igazán fizikailag voltam fáradt. Kissé megviselt a hirtelen jött tempóváltás, és hogy egyre több tételt kellett kidolgoznom, majd megtanulnom. Mindenképpen időben akartam lenni az érettégivel, szóval ami időt magamra kellett volna fordítsak, azt is inkább a tanulásra fektettem. Ez persze egy idő után megtette a hatását, mivel egyre nehezebben tudtam koncentrálni, s a végére már inkább kihagytam pár napot, hogy elegendőt tudjak pihenni. Szóval mindent összevetve jelenleg egy sokkal emberibb tempót követek, és a hatása is jobb. 

A Máday-val közös találkozóin is meghozták az eredményt, hiszen jelenleg ott állok, hogy már pontosan megtudom nevezni milyen szakmát fogok választani. Az egyetem meg nem annyira lényeges számomra. Nyilván jó volna bejutni ELTE-re, de emellett nagyon sokat gondolkodok a debreceni és a szegedi egyetemeken is. Még nincsen pontosan meg, hogy hova fogok jelentkezni, de azok után, hogy ennyi időt rám szánt Máday, azt hiszem elégedett vagyok. A szüleimet ugyan még nem avattam be, de mivel egyre többször kérdeznek rá, így hamarosan beszámolok majd nekik. Mindenesetre azt hiszem teljes mértékben megtaláltam azt a szakmát, amit az elkövetkezendőben mindenképpen megakarok valósítani. 

Szóval végülis újságíró leszek. 

Meglepő? Barbi és Bogi szerint nagyon, viszont Vanda és Vivi szerint nem annyira. Máday is elég jól kezelte, amikor a megannyi pedagógus és nővéri szak után, hirtelen elkezdtem egy egészen más irányba kacsingatni. Végülis nem szólt bele, és remélem majd a szüleimnek sem lesz ellenvetése, mivel épp azért nem szerettem volna még elmesélni neki, mivel az ingadozó mentális állapotom miatt egy kis grimasz is hamar elvette volna a kedvem és az önbizalmam. Szóval vártam, mostanáig. Jelenleg stabilabb vagyok, mint előtte, ráadásul eggyel kevesebb problémával sokkal felszabadultabb és mosolygosabb vagyok. Nehéz volt, mire idáig eljutottam, de végülis miután eleget beszélgettem egy olyan személlyel a pályaválasztásról, aki ismer, és egyáltalán nem akart befolyásolni, ráadásul egész jó módszereket alkalmazott, eljutottam oda, ahova egyedül - vagy épp Vladárral - soha nem jutottam volna el. Csak egy kis önismeretet kellett tanítson, és szépen a beszélgetéseink során rávezessen arra, ami már oly régóta lappangott benne. Így visszagondolva könnyűnek hangzik, de elmondani nem tudom mennyi minden kellett átfogalmazódjon bennem, hogy eljussak ide. 

Ha valaki most tanácsot kért volna akkor, amikor szinte fejbecsapott a felismerés, hogy mit is akarok kezdeni magammal, akkor valószínűleg válaszolni sem tudtam volna értelmesen, de most egy jó bő héttel később, azt hiszem annyit mondhatok csak, hogy a legfőbb dolog, hogy szívből jöjjön  a választás. Ehhez persze az kell, hogy leküzd a belső démonjaidat, és mindenki mást is magad körül, megismerd magad és úgy válasz. A külső segítség is hatalmas segítség lehet, de csak akkor, ha minden ráhatás nélkül próbálnak segíteni, és nem egy egészen más irányba akarnak terelni. A szülőkkel néha talán azért nehéz erről beszélni, mivel nekik már lehetnek terveik veled, és akarva akaratlanul arra akarnak sarkalni, hogy azt megvalósítsd. Na meg legyünk őszinték sokkal jobban esik, ha egyedül döntünk. Ez is egy lépés arra, hogy majd egyedül is döntéseket tudjunk hozni. Soha nem tudhassuk előre, hogy ez a döntés jó vagy rossz, vagy épp hogyan hat majd ki ránk, és a körülöttünk lévőkre, de bármi történik is a mi döntésünk. Ez az én első igazán nagy döntésem, és kész vagyok szembenézni akár rosszra fordul a végén akár nem, mivel ez lesz a jövőmhöz vezető első lépésem, amit egyedül fogok megtenni. 

- Rentai ismét késik - hallottam ki az ajtó mögül a morgolódást, amikor sietősen kopogtam, majd szinte meg sem várva a választ nyitottam ki az ajtót. - Három perc, örülj, hogy nem írtalak be - sóhajtott becsukva az ajtót fejével egyenesen az üres padom felé intve.