Szent Johanna Gimi |Rentai Réka|

88.Fejezet

Hosszúra nyúló pillanatokkal később egy sóhajtás közepette Nádi megtörte a csendet ami ránk borult, azonban kérdése egyike volt azoknak amik nem okoztak nagy örömöt nekem. Erről persze ő nem tudhatott, vagy ha tudta is a kíváncsisága nagyobb volt, mint a toleranciája.

- Tudod miért orrol rád Takács? 

- Fogalmam sincs, talán Barnihoz vagy Ákoshoz van köze - vontam meg vállamat, hiszen valóban fogalmam sem volt róla. Őszintén szólva nem is igazán törtem magam rajta, hogy kiderítsem.

- Valószínűleg - adott nekem igazát és jobban összehúzta magát.

Hosszas és egyben kínos csend vette kezdetét, amiben mindkettőnknek volt ideje annyira feltérképezni az apró raktárt, hogy álmunkból felkelve is letudtuk volna írni bárkinek. Őszintén szólva még Nádi lélegzetvétele is izgibb volt, mint a csend amit mi hoztunk létre. Idáig süllyedtünk volna?

- Ez a csend megöl - mondtuk ki egyszerre, mire meglepetten kaptuk egymásra tekintetünk.

- Látom nagyon össze melegedtél Fodorral az elmúlt napokban - nyögte aztán ki egy újabb pár másodperces csend után.

Megfagyott egy pillanatra még a vér is az ereimben, de aztán csupán test beszéddel válaszoltam. Egy pillanattal később pedig vettem rá a fáradtságot, hogy szavakba is kifejezem magam.

- Ezt nem jelenteném ennyire magabiztosan ki, de valóban eléggé imponáló számomra, amikor nincs rajta a kisgyerekes álarca. Elég magabiztos tud lenni, amikor nincsenek sokan körülötte. Ennek ellenére semmi komoly nincsen, jelenleg - gondolkodtam el azon a valamin, ami köztem és Adrián között van kialakulóban. Tetszik nekem, azt nem tagadom, ahogyan azt is látom rajta, hogy én is neki, viszont nem biztos, hogy csupán a külsőségekre jó alapozni.

- Egy valamit tudok, ha te valakit megkedvelsz akkor őt tényleg kedveled. De oly annyira, hogy nagyon sok idő amíg eltudod engedni a személyt. Ragaszkodó vagy, talán egy bizonyos szempontban nagyon is és mi mégis hagytuk, hogy vége legyen. Emlékszel arra a napra? - húzta keserkés mosolyra ajkait, mire akaratlanul nyeltem egyet és oldalra kaptam tekintetem.

- Soha nem felejtem el.

- Elárulok neked valamit Réka, amit nagyon régen elakarok neked mondani - mosolygott aztán hirtelen rám. - Te vagy az egyetlen része az életemnek amit soha nem bántam meg. Talán csak egyedül az bánt, hogy nem voltam képes elég erős alapot létrehozni a kapcsolatunk elején. Egy évet sem voltunk együtt, pedig azért eléggé jó párost alkottunk. Nem?

Közelsége, szavai. Egyszerűen csak összezavartak és arra kéztettek, hogy jobb kezemmel beletúrjak hajamban és alsó ajkaimon töltsem ki feszültségem. Szótlanságom észlelve aztán Nádi csak folytatta az ajtót lesve. Egyik részem azt kívánta, hogy nyíljon ki az ajtó és gátolja meg benne Nádit abban, hogy kimondja amit akar, míg másik felem könyörgött volna neki, hogy folytassa.

- Nem hiszek a véletlenekben, ezt te magad is nagyon jól tudod, de látom rajtad, hogy te már tovább léptél. Én pedig nem akarlak ebben akadályozni, de tovább lépni sem tudok ilyen egyszerűen. Még nem tudtalak kitörölni a fejemből, pedig a fél nyaram erre áldoztam - túrt bele kétségbeesetten hajába.

- Nádi... én... - kezdtem szaggatottan.

- Ne, ne erőltessük. Csak ki akartam mondani ezeket, mert már az őrületbe kergettek - gesztikulált nagyban és idegesen harapót rá ő is szájára.

- Én sem felejtettelek el - mondtam ki ami oly régóta nyomta az én szívemet is. - Akármi is volt, akármennyire is kicsi időt töltöttünk együtt fontos személy voltál az életemben és még most is az vagy annak ellenére, hogy már nem úgy - horkantam fel. - Már semmi sem olyan mint régen. Mi is változtunk talán és ez amit mindketten érzünk leghamarabb azért van, mert minden nap lássuk egymást. Szerinted lehet úgy felejteni, hogy mindig mindenhol a másikba fut az ember? Nem. Egy nyarunk volt és még sem felejtettük el teljesen egymást. De ott az az apró kérdés, hogy egyáltalán akartuk-e? 

- Mindent megtettem, hogyne akartam volna! El akartalak felejteni úgy ahogy voltál és nem azért mert nem voltál fontos számomra, azért akartam ezt, hogy ne tudjak több fájdalmat okozni neked - vallotta be mélyen íriszeimbe vezetve sajátját. -  Úgy akartam visszatérni ide, hogy tiszta lappal indítok. De nem sikerült, és erre csak akkor jöttem rá amikor az első nap megpillantottalak és rohadtul úgy reagált rá minden egyes érzékszervem ahogyan azt én nem akartam. 

- Nádi... - kezdtem elakadó lélegzettel, de kezét szájamara tapasztotta elhallgattatva. 

- Aztán rájöttem, hogy csak a hirtelen eltűnésed és újra felbukkanásod volt az oka. Hiányoztál ugyan, de nem annyira mint az első nap. Most pedig már ott tartok, hogy sikerült elfelejtenem téged de elengedni mégsem tudlak. Ahhoz te is kellesz! - ingatta meg fejét hevesen. 

- Tessék? - szalad össze a szemöldököm nem teljesen értve mégis miért kellenék pont én ehhez, amikor éppen azt akarja elérni amit én is, csak épp fordítva. Akkor nekem is kéne Nádi ahhoz, hogy sikerüljön elengednem őt?

- Kellesz Réka, azt akarom, hogy új életet kezdhessek ahogyan te is tetted, de ez nem megy addig ameddig le nem tisztázzuk egészen azt ami kettőnk között volt - mutatott előbb rám, majd magára is és éreztem ahogyan lassan egy láthatatlan fal kezd felépülni közénk. 

- Semmi sincs kettőnk között - hajtottam le fejemet nagyot nyelve. Ajkaim nehezen formálták a szavakat, szinte lehetetlennek tűnt számomra, hogy ki tudjam nyögni ezt a pár szót. 

- Valóban? Akkor mi az amiért egyikünk sem felejt? - magasodott fölém, minek következtében ismét belém fagyott a szó. 

- Fogalmam sincs, de ha még közelebb hajolsz semmi esélyünk nem marad arra, hogy sikerüljön az egész. Nem engedhessünk, hogy a régi emlékek irányítsanak és elhatalmasodjanak felettünk. Te nem így gondolod? - szemeztem egyszerre szemével és ajkaival is. Bevallom őrülten nagy volt a kísértés, hogy ajkaimat övéhez passzírozzam, viszont még időben küldőt az agyam egy vészjelzést testem számára. Szemeim előtt megjelent egy hatalmas, piros felkiáltójel amely messziről kiáltotta, hogy tilos.

- De, én is így gondolom. De van amit nem tudok korlátozni, ezt pedig pont egy ilyen dolog - sóhajtott fel, aminek következtében arcomon éreztem meleg leheletét. 

Szemeim akaratlanul csukódtak le és bár belül ordítottam, hogy azonnal fejezzék be, nem tették. Éreztem ahogyan Nádi megmozdult és már lélegzését is teljes mértékben éreztem, amikor hirtelen fény gyúlt és úgy rebbentünk szét, mintha soha nem is lettünk volna egymás közelébe. Laci kíváncsi és egyben meglepett feje jelent meg a világosságba és bár örültem titkon érkeztének nem tudom valójában, hogy mit is érzek. Teljesen összezavarodtam és a dolgok amik éppen most kezdtek tisztázódni, hirtelen kuszábbá váltak mint eddig valaha is. Nagy kérdőjel lebegett előttem és ahogyan engedtem, hogy az éppen akkor betoppanó Barbi felhúzzon mindenkire nézve, egyedül Nádira nem kiléptem a szertárból. Nem tudtam, hogy mi lett volna ha nem nyit be Laci éppen akkor, de valamiért nem is mertem belegondolni a következményekbe. Csak otthon akartam lenni, hogy kitudjam adni a ma felgyülemlett gondolataimat akár Barbi, akár a naplóm számára.

Ott álltam a többiek övezte kör közepén és miközben Nádi zsebre dugott kézzel vázolta a helyzetet én még jobban meghúztam magam a pulcsiba rejtőzködve és a ledöntött határainkon agyaltam. Gondolkodtam és csak emésztettem magam amiért nem tudtam irányítani tetteim és szavaimmal sem bántam a helyén. Ott álltam egy összeomlott lélekkel, kilátástalan helyzetemben és csak bólogatni tudtam a hirtelen kialakult káoszban.