Szent Johanna Gimi |Rentai Réka|

106.Fejezet

November 26, péntek

Rohangálás egyik teremből a másikba, hangos kiabálások, szétzilált fej, ideges tekintetek, idegbeteg könyvtárosnő, még idegbetegebb Máday, annál nyugodtabb Kardos, Baranyai büszkén pislogva, Reni és Kinga civakodva. Azt hiszem csak a szokásos, annyi különbséggel, hogy holnap szalagavató. A francba is, hát lassan felnővök. 

- Rentai - kiabálták a nevem már kitudja hányadik alkalommal, mire végre sikeresen magamra rángattam a magassarkút, és beálltam Barni mellé egy bocsánatkérő mosolyt követően. Bár ahogyan a többiek tekintetéből leszűrtem eléggé feszült mosoly lehetett.

- Akkor egy két há'... - tapsolt élénken élénken figyelve az összes lépésünket, azt viszont szerencsére pont nem vette észre, amikor Ákos és Barni egymásnak grimaszokat és félkézjeleket mutatva parodizálták ki egymást. 

-  Újra - kiabálta el magát vöröslő fejjel, mire beálltunk a kezdő pozícióba, majd újra és újra. Szerinte förtelmes volt, szerintem meg már mindenki kivolt ettől a naptól, és a hatalmas cécótól, ami ráadásul ha holnap nem állunk ki magunkért, akkor nem is rólunk fog szólni. 

- Mehettek - legyintett amolyan én feladom stílusban, majd elsőként hagyta el a termet eléggé hisztérikus állapotban. 

Gondoltuk akkor ez azt jelenti, hogy mi is mehetünk szóval legtöbben összekaptuk a cucconkat és úgy ahogy voltunk próbáltunk lelépni. Egészen az ajtóig jutottunk, mivel ott állt a könyvtáros néni épp minket küldött el jó meleg éghajlatra. Erre eléggé megrökönyödtünk hozzá, hogy visszamenjünk és még egyszer utoljára eltáncoljuk. Azt szeretném mondani, hogy jól sikerült de az igazság az, hogy amikor a könyvtárosnő bejött egy kis idő után, már lenyugodva akkor a táncunkat meglátva még a könny is kiszökött a szeméből. Mondanám, hogy meghatódott, de akkor elég nagyot hazudnék, mivel a következő pillanatban még a zokogni is kezdett, majd végleg ott hagyott minket. Ekkor már mindenki feladta és úgy voltunk vele, hogy lesz ami lesz, mi most haza megyünk és hagyjuk érlelődni. 

Épp a dombon küszködtem fel magam kimerülten, amikor Nádi autója szélsebesen elhajtott mellettem.  Azt hiszem csak képzelődtem, de esküszöm egy pillanatra Zsanett haját láttam kilógni az ablakon. Persze, ha valóban ő volt sem az én dolgom, viszont feletép érdekesnek tartottam abban a pillanatban. Az is könnyen megeshetett abban az állapotomba, hogy csak oda akartam képzelni, hogy legalább beazonosítsam a személyt. 

Otthon lelkiekben készülök a holnapi napra, de igazából semmi sem tud lefoglalni igazán, szóval végül egy közeli kávézóba kötök ki, ahová meghívom a lányokat, akik hozzám hasonlóan alig bírnak a sok gondolatukkal. Előre csak lányok vagyunk, de aztán nem meglepően felbukkan Márk, majd alig egy perccel tiszta véletlenül Roli, végül pedig ott ülünk tizenhárman abban a kis kávézóban és különböző ízesítésű kávéval magunk előtt egymást szórakoztassuk. Senki sem tudja igazán, hogyan jöttünk mind össze, mikor máskor alig tudunk összehozni egy találkozott, hogy legalább a fele az osztálynak ott legyen, most mégis tök random mind jelen vagyunk. 

Végig nézzek rajtuk, és bármennyi harag, utálat, szeretet, csodálat, csalódottság és még sok más érzelem kavarog bennem, ahogyan mindegyiküket jól megfigyelem, végtére is egyedül csak a szeretett marad. Nézzem őket és akaratlanul is megtelik a szívem velük. Ott ülök, hallgatom Barni egyik sztoriját, ami messze nem így volt, ahogy meséli mégis jól érzem magam és viccesnek tartom. És ahogyan ott ülök nem gondolok arra, hogy hamarosan el kell engednem mindezt. Nem gondolok rá, hogy holnap csak egy nappal közelebb a búcsú. Mert hát közeleg, igaz? Mindegy mi lesz, amint elhagyjuk az iskola kapuit már soha nem lehetünk azok, akik most vagyunk, illetve lehetnénk, de az az igazság, hogy már soha nem leszünk, mert a jövőnket nézzük. A jövőnk felé kacsintgatunk, hiszen csakis azért csináltuk végig mindezt, hogy valamit elérjünk. Végső soron a célunk felé haladunk mind, csak épp a végpont nem egyforma. A jelenlegi célunk még egy és ugyanaz, hiszen túl akarunk lenni a szalagavatón, leakarunk érettségizni, hogy utána szétválhassunk. Ez a rendje, most mégis azt kívánom, hogy még egy kicsit itt maradhassak.