Fiatal (Befejezett)

4. fejezet

Lábaimat szaporán szedtem lefelé a lépcsőn, igyekezve minél hamarabb elkészülni. Ennek oka nem más volt, mint hogy a feledékeny agyamnak köszönhetően reggel elmaradt a telefonom általi ébresztés, melyből kifolyólag megalapoztam a mai biztos késésemet. Cseppet sem volt jellemző rám az ilyesfajta magatartás, de ez a reggel merőben különbözött a többitől. Ő volt mindezért a felelős, még akkor is, ha nem vezette biztos szándék. Mindössze kétszer láttam eddigi életem során, és akkor is csak távolról szemlélhettem csodálatos kilétét. Ennek ellenére elindított bennem valamit, amely eddig ismeretlen érzésekkel ajándékozott meg engem.

Ritkán tapasztaltam olyat, hogy akár csak az álmaim egy apró töredékére is, de emlékeztem volna másnap reggel. Ma minden egyes pillanat megjelent lelki szemeim előtt, mintha egy moziban vetítették volna a vászonra. Láttam őt, akárhányszor behunytam a szemem. Zöld íriszei nem csak a való életben ejtettek rabul, de az álmok földjén is. Úgy éltem meg mindezt, akár a valóságot. Egészen reggelig azt sem tudtam eldönteni, hogy ébren voltam-e, vagy aludtam.

Ott állt az iskola parkolójában, alig fél méterre tőlem, hátával az autónak támaszkodott. Szemeit aprólékosan jártatta végig rajtam, ahogy az első alkalommal is tette, de ez most más volt. Ott, az álmomban tudta, ki voltam. Nevét még a képzeletemben is rejtélyek övezték, mintha azt csak az arra méltó emberek ismerhették volna.

Azóta a nap óta, ahogy megláttam magas alakját kiszállni Todd autójából, képtelen voltam elűzni őt gondolataim tömkelegéből. Magam előtt láttam csillogó smaragd íriszeit, lélegzetelállító mosolyát, hangja édes dallamként ismétlődött fülemben. Vitathatatlanul megbabonázott megjelenése és magabiztos kisugárzása, azonban az okával nem voltam tisztában. Vírusként fertőzte meg elmémet, majd nem hagyott nyugodni. Semmilyen információt  nem birtokoltam felőle, és ennek gondolata a végletekig kergetett. Nem csak a nevét fedték titkok, de az életkorát is. Tudtam, hogy idősebb volt nálam, arca férfias vonásaiból és kidolgozott izmaiból nem volt nehéz levonnom a következtetést. Azonban minél hosszabban elidőztem róla szóló gondolataim barlangjában, annál jobban foglalkoztatott egy bizonyos kérdés... Ki volt ő?

- Kicsim, minden rendben? Nem reggeliztél még. - édesanyám aggodalmas hangja zökkentett vissza a jelenbe.

Olyan mértékig belefeledkeztem KÖRÜLÖTTE forgó gondolataimba, hogy észre sem vettem, már a konyhában voltam. Anyu az egyik pultnál tevékenykedett, elkészítve öcsém szendvicsét, eközben édesapám az ebédlőasztalnál ücsörgött. Kezében a reggeli lapot tartotta, hatalmas koncentrációval olvasva az egyik cikket. Szabad kezében gőzölgő kávéja pihent, melyből vélhetően még egy kortyot sem ivott.

A külső szemlélők számára filmbe illő momentum lett volna a konyhában fogadó kép, hisz míg az anya megszokott módon az ételért volt felelős, addig az apa az újságot olvasta, várva, hogy felszolgálják neki a reggelit. Hát, ez nálunk cseppet sem így zajlott. Édesapám rendre kihagyta a reggelit, mindössze egy kávét fogyasztott el, mielőtt sietősen elindult volna a munkahelyére. Édesanyám - háziasszony lévén - már koránreggel felmosta a padlót és elmosogatta a tegnap estéről maradt piszkos edényeket. Erős tisztaságmániájának köszönhetően egy aprócska porszem miatt is képes volt felporszívózni az egész lakást.

- Elaludtam. Nincs időm enni. - indultam meg édesanyám felé, válaszolva alig fél perce feltett kérdésére.

Amint mellé értem, kezemet a vállára simítottam és egy gyors puszival leptem meg arcát. Cselekedetem fáradt, ellenben mégis boldog mosolyt csalt ajkaira. Barna, hosszú haját egy rendezetlen kontyba fogta össze annak érdekében, hogy a tincsek ne zavarják látását.

- Ne haragudj, de Broderick belázasodott reggelre, ezért nem néztem meg, hogy fent vagy-e. - magyarázkodott egy arcomra nyomott puszi kíséretében.