Fiatal (Befejezett)

45. fejezet

*Harry szemszöge*

Gyermekkori otthonom étkezőjében olyasfajta csend hatalmasodott el, melyet a helyiségben tartózkodó emberek nesztelen lélegzetvételei is képtelenek voltak ledönteni magasba nyúló trónjáról. A citromsárgára mázolt falak között kizárólag a kanálcsörömpölések monoton zaja visszhangzott, megalapozva ezzel a bennünket örökkévalóságnak tűnő percek óta körbeölelő kellemetlen hangulatot. Csupán szemem sarkából érzékeltem azon kicsiny mozgást, amit barátnőm végzett, ahogy evőeszköztől szabad kezét combomra helyezte. Az édesanyámmal lefolytatott röpke vitánk óta egy hangot sem intéztünk egymás felé, azonban eme cselekedeten családtagjaink, továbbá Daenerys is szívesen osztozott követendő példa gyanánt.

Tányéromat gyümölcslevessel töltöttem tele, noha még egy kanálnyit sem szándékoztam elfogyasztani belőle. Ökölbe szorult kezeim az ölemben leltek nyugalomra, miként székem háttámlájának dőlve ültem mozdulatlan. Fejemet a padló felé szegezve törekedtem elkerülni a rám vetülő zavart, vagy épp aggodalmas tekintetek hadát, bár elrejtőzésem ellenére súlyukat magamon tapasztaltam. Smaragd íriszeim futó momentumok erejéig terelődtek a combomon időző aprócska kézre, ami töretlen mozdulatokban cirógatta a területet. Tisztában voltam a ténnyel, szeretteim irányába tanúsított ridegségem a Szépség lelkére is kellő negatív hatást gyakorolt, de képtelen voltam mosolyt erőltetni fanyalgó ábrázatomra.

Hirtelen ötlettől vezérelve simítottam tenyeremet a lábamon nyugvó kézfejre, később ujjaink szoros összefonódásra vállalkoztak. Néma gesztusomat kísérve barátnőm hüvelykujja sajátom szeretgetésébe fogott, holott igyekezete ellenére is alulmaradt az ingerült lelkiállapotom ellen vívott harcban. Ugyan szeretteim vélekedésében momentán én testesítettem meg az emberiség egyik legmogorvább, s talán legérzéketlenebbnek titulálható egyedét, mégis tudtam, akármily módon is próbálkoztam mosolyt erőltetni arcomra, én húztam mindenki közül a lehető legrövidebbet. Az én memóriámban törtek fel azon emlékek, melyek rendre eszembe juttatták, miféle hibát követtem el a hajdan még boldogan nevető Hayley ellen.

*Visszaemlékezés*

A ház egyetlen gyerekszobáján Hayley-vel közösen kényszerültünk osztozni, ezáltal módfelett megerőltető feladatnak véltem hibátlanul megoldani a matematikából feladott leckét a hátam mögül érkező vékony, némiképp falsnak tűnő énekhangból eredeztethetően. Ceruzámat görcsösen szorongattam ujjaim között, felkészülve levetni füzetembe a könyvemben feltüntetett egyenletet, ám, mielőtt tervemet sikerek jellemezhették volna, hangos nevetés zökkentett ki gondolataimból. Húgom önfeledt dúdolása, vagy - vidámabb pillanataiban - kornyikálása mérhetetlen idegességgel töltött el, melyen érzelemről próbáltam elterelni figyelmemet.

Szemeimet hosszabb momentumok erejéig lehunyva engedtem szabadjára egy mély sóhajt, később ajkaim kicsiny vonallá préselődtek. Egyik kezemmel elsimítottam a füzetem sarkán fellelhető szamárfület, nehogy ismét édesanyám intsen meg, megszidásában hanyag felszerelésemre hivatkozva. Füleimben halk lépteket érzékeltem, amik rohamos fokozódása testvérem közeledéséről értesített, így homlokomon rögvest mély ráncok húzódtak. A váratlanul a dobhártyámat sértő felismerhetetlen dallam ricsaja ajkaimat szólásra késztette, amily kimerészkedő szavaknak képtelen voltam bármivel is gátat képezni.

- Hayley, menj már ki! - kiáltottam el magam végtelen dühömben.

- Nem. - csupán ennyivel kívánta nyugtázni bátyja kitörését, eztán torkából újabb szólamokat bocsátott ki.

- Hayley, megmondom anyának, hogy nem hagysz békén. - fenyegettem, ellenben behunyt szemei alátámasztották sejtésemet, miszerint ügyet sem vetett rám.