Fiatal (Befejezett)

15. fejezet

*Daenerys szemszöge*

Az egyedüllét és a magány két hasonló, azonban cseppet sem összetéveszthető érzelem volt a világon, melyekkel rengeteg ember küzdött meg a mindennapjai során. Gyakran még saját maguknak sem ismerték be eme két érzelem súlyosságát, ugyanis félelmet éreztek a depresszió iránt. Tartottak a padlóra kerüléstől, majd az onnan való feltápászkodástól. Féltek, senki sem kel majd a segítségükre, hogy felrángassa őket a gödör legaljáról. Azonban az ilyesfajta problémával küzdő illetők egy dologgal egyáltalán sem voltak tisztában. Attól függetlenül, hogy mélyen hallgattak a lelküket beszínező sötét foltokról, azok nem szűntek meg létezni. Tovább mérgezték be az ember mindennapjait, megfosztva őket a boldogság mámorító érzésétől.

Mindössze tizenhét éve láttam meg a napvilágot, mégis tudtam, milyen különbség ékelődött be a magány és az egyedüllét közé. Az ember egy társaság kellős közepén is érezhette magát magányosnak, ellenben egyedüllétnek nem neveztem volna eme állapotot. A magány sivárságot hozott lelkünkbe, míg az egyedüllét unalmat, viszont ezen érzés nem ismerte azt a fájdalmat, melyet az általam említett első érzelem nyújtott. A magány képes lett volna élve felfalni az ember minden aprócska porcikáját, egy csontot sem hagyva az elvett élet után. Az egyedüllét karjai közül könnyen kikecmereghettünk, amennyiben társaságot kerestünk, de a magány ellen ez nem volt gyógyír. Azon kegyetlen érzelem bármikor, bárhol, bármilyen körülmények között megtalált minket.

Bátorságot merítettem ahhoz, hogy kimondjam magamnak az igazat. Momentán én is a magányos személyek táborát erősítettem. A lelkemben tomboló üresség alig néhány napja jutott el a végleges kiteljesedésig, habár azonnal a földig tiport, végigrugdosva engem a poros úton. Fejem sajgott a bűntudat okozta gondolatok hadától, kezeim remegtek a bensőmben felgyulladt idegességnek hála. A torkomban éktelenkedő gombóc erős fájdalommal szolgált, ennek következtében igyekeztem visszanyelni kikívánkozó könnyeimet.

A körülöttem lézengő osztálytársaim megadták a kicsinyke terem alapzaját hangos kiabálásukkal, én mégis némaságot és sivárságot tapasztaltam magam körül. Hogy ezen érzés honnan eredt pontosan? Ugyan padtársam, Alice egész szünet alatt a mellettem lévő széken görnyedt, átnézve a gazdaságtan múlt órán leadott anyagát, habár csupán egy apró pillantással sem tisztelt meg korábbi tetteim miatt. Az irányába táplált bizonytalanságom hatalmas éket vert közénk, valószínűleg végleg elválasztva minket egymástól.

Csaknem egy hete kértem számon őt a Lacey-től hallott - számomra fájó - információk miatt, de azóta is aggályok gyötörtek. Sem Alice, sem Lacey nem adott okot a gyanakvásra, épp ezért nem is vezérelt efféle szándék... egészen mostanáig. A csend, melyet akkor valaki megbolygatott, ismét beállt az osztályban. Még csak aprócska neszét sem hallottam pletykának, csakhogy furdalt a kíváncsiság. Mégis ki titkolózott előttem?

Akárhányszor Harry-hez igyekeztem az utolsó óráról való kicsengetést követően, Lacey barátnőm árgus szemekkel követte végig minden apró mozdulatomat, ellenben Alice-szel, aki - annak ellenére, hogy bátyjához sietett - felém sem nézett. Egyre erősebb gyanú láncolt Lacey-hez, miszerint ő volt azon személy, aki akkor képtelen volt tartani a száját. Drága barátnőm biztosan nem vetemedett volna arra, hogy hazugságokat terjesszen rólam és egy olyan fiúról, aki számára kedves ismerősként volt felróható. Todd legjobb barátját sejthetően nem hozta volna ilyen kellemetlen helyzetbe, amennyiben velem netán meggyűlt volna a baja azokban a napokban.

Egy légből kapott ötlettől vezérelve fordultam padtársam irányába. Barna íriszei szakadatlanul a füzetében leírt szavakra fókuszáltak, többször is végigolvasva a hosszú sorokat. Tudtam, megérezte magán égető tekintetem súlyát, ugyanis felegyenesedett székében. Az ujjai között tartott golyóstollnak bevonta hegyét, majd lehelyezte nyitott füzetébe az íróeszközt. Egy nesztelen sóhaj szökött ki az ajkai között lévő aprócska résen, később érdektelenül fordult felém.