Fiatal (Befejezett)

64. fejezet

- Szakítani akarok, és mindent elfelejteni, mely valaha is hozzád kötött. - a hangjában rejlő őszinteségtől íriszeim elé átláthatatlan könny fátyol borult, égetve a szemeim alatt húzódó bőrfelületet.

Minden szó, ami elhagyta vonallá préselt ajkait, olyasfajta kések millióit szúrta szívem mélyébe, melynek által az ereimben csörgedező vért áramoltató szerv néhány ütem mellőzése felé mutatott hajlandóságot. Kezeim ölemben megpihenve határoztak erőteljes remegés mellett, amily jelenség megállításában a hűs bőrömre sorozatosan zuhanó sós könnycseppek segédkeztek. A szemeim ontotta nedvességnek hála az említett ékkövek égtek a fájdalomtól, holott a húsomat szúró, egykor szívem tartozékaként szolgáló szilánkok éles sújtása intenzívebben hatott lelkem kínjára.

Akármily módon iparkodtam szavak megalkotására ösztökélni kocsonyához hasonló remegést produkáló ajkaimat, egyetlen értelmesként titulálható kifejezés sem keletkezett fejemben, melyet válaszként formálhattam volna mondatokká. Tekintetem lassan vándorolt a szerelmem birtokában álló ujjak mivoltára, amily testrészek görcsösen markolták a kormánykereket, mintha annak műbőr borítása képezte volna az egyetlen biztos pontot életében. Szemeimet hosszan elnyúló másodpercek erejéig lehunyva törekedtem falat állítani kikívánkozó könnyeim elé, csakhogy elszántságuknak azonnal megtermett gyümölcse, mikor a forró, egyben fájdalomtól terhes cseppek bőrömet ostromolták szüntelenül.

- Azért teszed ezt, mert csalódtál bennem, igaz? - a vonakodva feltett kérdés közepette ráemeltem zöldes íriszeimet.

- Nem, az nem befolyásolt a döntésben. - ingatta fejét, miként alig hallható felelettel nyugtázta szavaimat.

- Miért teszed ezt? - megtört hangom elcsuklott a mondat végére. - Tegnap még olyan szép üzenettel köszöntél el tőlem este. - elevenítettem fel a röpke emlékfoszlányt. - Szerelmednek hívtál az SMS-ben. - sírtam fel.

- Hazudtam. - motyogta.

- Nem hiszek neked. - emeltem fel hangomat hisztérikusan, míg tenyerem erőteljes ütést mért felkarjára. - Mondd a szemembe! - követeltem.

Parancsomat kísérve smaragd íriszei komótosan cikáztak fel, s alá vonásaim között, ahogy a lehető legalaposabb módon térképezte fel az ábrázatomra nehezülő bánat millimétereit. Ujjai váratlanul eredtek a fején ékeskedő napszemüveg nyomára, mielőtt megkaparintva annak fehér szárát szabadította volna fel a korlátok mögé szoruló sötét fürtöket. Az említett kiegészítőt sebesen hajította a hátsó ülések egyikére, később a szemüveg iskolatáskámnak ütközve zuhant ülésem alá, elveszve a jelen borzasztó karjaiban. A tekintetét övező üresség mellett némi elfojtott könny nyomait véltem felfedezni, noha - amennyiben saját maga felelt a döntés meghozataláért - nem tudtam mire vélni saját szenvedését. Nyelve a telt rubintok közül kikukucskálva nedvesítette be a férfi alsó ajkát, lassan szántva végig a felületen az autó bel terében hallható reszelős hangot megelőzően.

- Nem szeretlek, Daenerys. - jelentette ki kertelés nélkül, eleget téve csaknem fél perce elhangzott kérésemnek. - Sosem szerettelek, csak... egy egyszerű trófea vagy azon szűz lányokkal együtt véve, akiket valaha az ágyamba édesgettem.

***

Hálószobám csendességét azon ricsaj törte meg, melyet erőteljes zokogásom moraja biztosított. A torkomból előtörő fájdalmas hangok vélhetően a konyha légkörében szorgoskodó édesanyám, továbbá öcsém fülébe is lejutottak, bár eme ténnyel akarva sem tudtam volna foglalkozni. Takaróm leple ugyan intenzíven belevetette magát, mégsem volt képes elegendő menedékkel szolgálni zokogásomtól rázkódó testem számára, noha ujjaim erőteljes szorítással sújtották a bársonyos anyagot. Térdeimet egészen hasamig húzva kívántam elrejtőzni a világ árgus szemei elől, miként a lehető legapróbb testhelyzetet vettem fel kényelmes matracomon. Egyik karommal átöleltem hasamhoz simuló lábaimat, míg arcomnak térdkalácsaim között kínáltam búvóhelyet.