Fiatal (Befejezett)

18. fejezet

*Harry szemszöge*

Fejem némiképp sajgott az folyamatos könyörgések sorozatától, melyeket húgom felé intéztem. Harriett a lelkében élő fájdalomnak nem csupán könnyei által, de kétségbeesett kiáltozásaival is igyekezett búcsút inteni, habár törekvése nem ért sikeres véghez. Hangos sírása szobám egész bel terében biztosította a fülsüketítő alapzajt, ezzel egyre csak kicsalva belőlem türelmetlen jellemvonásokkal rendelkező személyiségemet.

Húgom hálószobám padlószőnyegén ücsörgött, aprócska, kocsonyaként remegő kezeinek az ölében nyújtott fekhelyet. Rendszerint boldogságtól csillogó zöld íriszei elrejtőztek a világ elől összeszorított szemeinek hála, száját valamelyest eltátotta, miként az édesapja után üvöltött töretlenül. A szemei alatt sötét karikák húzódtak, ugyanis este kilenc táján a csöppségen is kifogott a fáradtság. Orcái elvörösödtek a tüdejében megrekedt oxigénnek hála, mely sírásából adódó fuldoklása közben került a teste által képviselt börtönbe.

- Harriett, állj fel a földről! - kértem őt gyengéden, kiszabadulva melegséget nyújtó paplanom alól.

- Apát akarom! - zokogott keservesen, mit sem törődve könyörgésemmel.

Egy gondterhelt sóhaj kíséretében simítottam meg az ágyamban időző Hilary orcáját, kinek smaragd íriszei megszeppenésről adtak tanúbizonyságot. Hetente nem egy olyan estét élhetett át, mikor ikertestvére igyekezett leküzdeni alvászavarát, amit hangos sírás és teli torokból történő kiabálás előzött meg. Ennek ellenére Hilary lelkére sokkolóan hatottak Harriett rohamai, melyeket erőmön felül iparkodtam kezelni.

Ujjaimmal sietősen szántottam át meglepően kócos fürtjeimen, míg kikecmeregtem puha ágyamból. Éreztem a lelkemben feltörő zaklatottságot, melyen érzelmet a csaknem tíz perce zajló szüntelen sírás okozott. Minden erőmet bevetettem annak érdekében, hogy ellent tudjak állni a türelmetlenség biztatásainak, ezáltal gyengéd hangom elvétve hamisnak tűnhetett.

Mezítelen talpaim lelkileg labilis húgom felé vezettek, majd, amint elé értem, leguggoltam hozzá. Sírástól kipirosodott arcát lágyan fogtam tenyereim közé, magam felé fordítva fejét. Ugyan érzékelte jelenlétemet, ellenben szemeit továbbra is összeszorította.

- Harriett, nézz rám! - kértem. - Tessék abbahagy...

- Apa! - fojtotta belém a szót erőltetett zokogásával.

- Gyere, ne ücsörögj itt! - a hóna alá nyúlva próbáltam felemelni őt, habár tervem meghiúsult, mikor elfeküdt a szőnyegen.

- Hagyj békén, apát akarom! - tiltakozott hevesen, mégsem ért el eme cselekedetével semmit sem.

Idegességtől felfűtve vettem fel őt derekánál fogva, ezt követően a mellkasomhoz emeltem a lányt. Arcát rögvest nyakam hajlatába temette, tenyerei fedetlen mellkasomra tévedtek. Ajkaim aprócska puszikat leheltek halántékára, miként elindultam imént elhagyott ágyam felé. Éreztem húgom sós könnyeit végigcsordogálni nyakam vonalán, ebből adódóan gerincem mentén borzongás szaladt végig. Mihelyst elértem ágyamig, feltérdeltem a matracra, és Harriett-et lefektettem ikertestvére mellé.

- Apát akarom. - ismételgette sokadik alkalommal.

- Tudom, holnap után jön haza, és vele lehettek. - hajoltam fölé egy homlokára nyomott puszi erejéig.

Letelepedtem húgaim közé, ekkor Hilary bármiféle hang hallatása nélkül bújt oldalamhoz. Karommal még közelebb vontam őt magamhoz derekánál fogva, másik karommal Harriett-nél igyekeztem végrehajtani ugyanezt. A tokából feltörő fájdalmas hangok továbbra sem szűntek meg, közeli testhelyzetünkből kifolyólag jobban bántották dobhártyámat.