Fiatal (Befejezett)

59. fejezet

Otthonom falai közé belépve az ajtó nesztelen csapódása éktelenkedett be a lakásban elhatalmasodó csendbe, ezzel minden, a házban tartózkodó személy tudtára adva, miszerint megérkeztem hosszú hétvégémről. Ujjaim a bensőmben dúló félelem révén görcsösen ragaszkodtak a nyílászáró kilincséhez, miként azt tenyerembe zárva melegítettem fel a kemény fémet. Szabad kezem kisebb mérettel bíró táskám pántját fogta, amily kiegészítő vállamra nehezedve rejtette pizsamámat, illetőleg a női életben nélkülözhetetlennek vélt kellékeket is magába foglalta. A helyiség falainak fogságában a nappali irányából beszűrődő televízió tompa hangja teremtett alapzajt, ennek ellenére füleimben szívem eszeveszett zakatolásának dallama visszhangzott. Remegő ujjaimmal görcsösen szorítottam rá táskám műbőr pántjára, míg elmémben lefuttattam az elkövetkezendő percek lehetséges történéseit.

Amennyiben az utca végén időző fekete Range Rover felkeltette édesapám figyelmét, helyesebb döntésként könnyítette volna meg helyzetemet a szobámba való menekülés, mielőtt még bárki érdeklődését magamra vontam volna. Szívem szerint úgy sétáltam volna be szüleimhez a nappaliba, mintha mi sem történt volna az imént, ép eszem mégis az elzárkózás pártjára állva törekedett intenzív befolyást gyakorolni személyemre, amily késztetésnek akarva sem bírtam ellenállni. Bal lábamról minél nesztelenebb mozdulatok során hámoztam le sötét topánkámat, később a jobb végtag esetében sem cselekedtem másképp. Mihelyst lábbelijeimtől könnyű búcsút vettem, a cipős szekrény mellé toltam őket, hogy bárminemű hezitálást mellőzve vehessem célba szeretett hálószobám ajtaját.

Lábaim azonmód mély gyökereket eresztettek a csempeburkolatba, amint nehéz léptek zaja ütötte meg dobhártyáimat. A monoton melódiát keltő zaj pontos eredetét képtelen lettem volna meghatározni, ám egyetlen dologban ezer százalékig biztos lehettem... a földszint felől érkeztek. Minél közelebb került hozzám a léptek tulajdonosa, annál szaporább, valamint fájdalmasabb bukfencek hadát vetette gyomrom, melynek által összeszűkült torkomon át száraz nyelést vittem véghez. Ujjaimmal sebtében szántottam át szőke loknijaim némiképp összeziláltan álló hadán, míg felkészültem a létező összes eshetőségre, ami csak pofonokat készült mérni arcomra.

- Szia, Aranyom! - édesapám lágy hangja könnyebbséggel szolgált, amint lábát áttette az előszoba küszöbén.

- Szia! - törekedtem minél természetesebben ható köszönésre. - Te nem dolgozol ma? - érdeklődtem mellékesen egy irányába megtett lépés keretében.

- Tegnap délután nagyon megfájdult a derekam. Ülni, továbbá feküdni is kellemetlen, így elmentem most reggel a doktor úrhoz távpénzes papírt igényelni. - magyarázta tömören.

- Oh, mitől állt be megint? - szavaim őszinte aggodalmat rejtettek, mily idő során enyhe kíntól sugárzó vonásain legeltettem végig zöldes íriszeimet.

Idősödő ábrázatán a derekát ért gyötrelmek ellenére is mosoly ékeskedett, miként megdermedt mivoltomat vette alaposabb szemügyre. Mélybarna ékkövei arcomon megállapodva próbálták leolvasni mindazon érzelmet, melyet vonásaim rejtettek, noha közömbös tekintetem nem kívánta megsegíteni tervének sikeres megvalósulását. Munkája révén eres kezeit háta mögé rejtve töprengett el imént feltett kérdésemre adott válaszán, utána ajkait szólásra nyitotta.

- Nem tudom. - ingatta fejét felelet gyanánt.

- Ugye pihenteted, és nem kezdtél az itthoni teendők elvégzésébe? - költői megrovásom hallatán ajkait mosolya húzta.

- Menj, öltözz át, Aranyom, mert anyáddal beszélni szeretnénk veled. - tájékoztatott.

Titokzatos szavait kísérve elnyílt ajkaimat futólag préseltem egy vékonyka vonallá, meggátolva a félelmem éltette nyöszörgések kimerészkedését. Ujjaim váratlanul nyomódtak válltáskám pántjának szövetébe, ezáltal körmöm az anyag könyörtelen kínzása mellett tette le voksát. Remegő lábaim aggályokat ébresztettek bennem a testsúlyom ellen vívott harc megnyerésének esélyét illetően, melynek hála szabad kezemmel az ajtófélfa kilétében kerestem némi biztos támaszt.