Fiatal (Befejezett)

24. fejezet

*Harry szemszöge*

A kellemes szél átsüvített az utcákon, belekapva alapjában véve is rendezetlen fürtjeimbe. A fák ágain szemet szúrtak az aprócska rügyek, melyek elhozták a tavaszt a rendszerint zord időjárástól terhes városba. A magaslatokból madárcsiripelés dallama volt hallható, amily nesz életet lehelt a lankadt kedélyű emberekbe. Éreztem arcomon a napsugarak erejét, ezáltal ajkaimra mosolyt engedtem. A finom szellő illata átjárta bensőmet, bőrömet lágyan cirógatta. A tegnap esti viharnak már nyomát sem lehetett tapasztalni a környéken. A beton nyirkossága a feledés homályába merült, emellett a fák ismételten kizárólag ágaik lengetése céljából mozogtak a szélben.

Ujjaimmal gondosan rendezgettem el hajamat, miként a lányra vártam az utca végén, akárcsak minden hétköznap reggel. Hátammal fekete autóm oldalát támasztottam, kezemben tartva telefonomat. A jármű sötét színe magára vonzotta a Nap sugarait, ezzel melegítve fel barna kabátom anyagát. Ujjaim szaporán mozogtak mobiltelefonom billentyűzetén, míg legjobb barátomnak szánt üzenetemet alkottam.

"Akkor neked jó lesz hatkor? - H"

Kérdésem elküldését követően felkaptam fejemet, eltekintve Daenerys házának irányába. Az utcán kihalt nesztelenség honolt, csupán én kíséreltem meg a kint tartózkodást. Egy gondterhelt sóhajt hallatva pillantottam le az ujjaim között tartott készülék kijelzőjére, tájékozódva az időről. Idegesség hatalmasodott el lelkem felett, mihelyst ráeszméltem, Daenerys-nek már itt kellett volna lennie. Értesítés nem érkezett tőle, miszerint ma nem tudott volna iskolába menni. Akkor miért váratott?

Az adrenalin egy szempillantás alatt áramlott el vérem segítségével minden kicsiny sejtemhez, mikor kezemben rezgő telefonom valamelyest megrémisztett. Tekintetem tüstént szórakoztatóbb elfoglaltságnak vélte Todd válaszának elolvasását az üres utca kémlelésénél. Amint megnyitottam üzenetét, szemeim pásztázni kezdték hosszúra nyúló sorait.

"Nem kell a lányokra vigyáznod ma? Apropó, három hónap múlva hivatalos vagyok egy esküvőre, és a vőlegény megkért, hogy értesítselek már téged. Azt szeretnék, ha te lennél a fotós a menyegzőn. Mit szólsz? Elvállalod?"

Ismételten lesújtottam szél által összeborzolt fürtjeimre, mikor ujjaim jóformán hajamba kaptak. Éreztem, miként gyűrűim begabalyodtak a szálakba, ezáltal azon ékszerek kiszabadításakor halk szitokszavak törtek utat maguknak az ajkaim között lévő szűk résen. Szemeimet lehunyva iparkodtam megálljt parancsolni a bennem tüzet szító ingerültségnek, nehogy felszínre törjön. A fejemben megfogalmazódó gondolatok hadát bármiféle megváltoztatás nélkül kezdtem el begépelni, ezzel is könnyítve zavaros lelkemen. Ugyan mondataim megalkotása igénybe vett néhány percet, mégsem tituláltam volna időpazarlásnak. Mindennemű hezitálást mellőzve nyomtam a "küldés gombra", később telefonomat kabátom zsebébe kényszerítettem.

"Az ember azt hinné, van olyan önálló a társadalmunk, miszerint egy szaros meló miatt megkeressenek... de nem. Rajtad keresztül üzengetnek, hogy vállaljam el a munkáról szóló felkérésüket. Amennyiben Ő MAGA jön ide hozzám, vagy érdeklődik tőlem telefonszámomat használva, elfogadom a megbízást, egyébként nem. Ezt kérlek, mondd meg neki! El vagyok képedve, mennyire hiányzik a talpraesettség a mai emberiségből. Mindenki azt várja, hogy más végezze el helyettük a dolgokat, de ÉN kivétel nélkül mindent magamnak oldjak meg. - H"

Zöld íriszeimben méreg honolt, miként ismételten elsandítottam az utca irányába. Szívem jóformán négyszer olyan gyors tempóra váltott, mint amily sebességgel eddig pumpálta az ereimben csörgedező vért. Kezeim verejtékezésétől a szél némiképp hűvösen csapódott nyirkos bőrömnek. Arcomon olyasfajta mosoly húzódott, melyet kizárólag akkor mutattam meg a világnak, mikor ŐT megláttam, esetleg felbukkant gondolataimban. Mihelyst íriszeim ráeszméltek, a Szépség igyekezett irányomba, minden lelkemen ülő súly megszűnt létezni.