Fiatal (Befejezett)

35. fejezet

*Daenerys szemszöge*

Hálószobámra a kilátástalan sötétség terítette leplét, amióta csak alvás céljából felkecmeregtem a lakás keskeny lépcsőjén. Ugyan tervem mellett biztos elhatározást hoztam, mégsem jöttek álmok szemeimre. Arcomat párnám rejtekébe toloncolva iparkodtam falat állítani a torkomból kiszökő keserves hangoknak, nehogy szüleim, valamint öcsém felébresztésére kerítsek sort. Az orcáimon lefolyó könnyek sós ízét megéreztem szétnyílt ajkaimon, miként nyelvemmel komótosan végigszántottam a nedves felületen. Remegő ujjaim görcsösen kapaszkodtak párnámba bárminemű biztonságban reménykedve, azonban az angyal karjai nélkül e nyugalmat nem tapasztalhattam meg.

Jelen pillanatig is átkoztam magam azért, mert édesapám szavaira adva cselekedtem. Minden porcikám irtózott a gondolattól, hogy Harry-t távol tudjam magamtól, habár más választás nekem nem adatott. Apu olyasfajta szavakkal sújtotta füleimet, melyek letiprásából momentán sem voltam képes felocsúdni. Méregként fertőzték meg elmémet újra, s újra fekete foltként felidéződve emlékezetemben.

"Ha te nem mondod meg neki, én magam fogom elintézni, hogy távol maradjon tőled."

Reszelős, egyben mély hangjának felidézésekor hátamon borzongás futott végig egészen addig, míg egy újabb könny nem kívánt távozni égő szemeimből. Párnám úgy nyelte el az aprócska cseppet, mint óceán egy fuldokló ember testi mivoltát. Mérhetetlen fájdalmam hangja az egész hálószobát bezengte, ám képtelen voltam ügyet vetni az általam keltett zaja. Kizárólag a zokogáshoz tartogattam magamban elegendő energiát, bár úgy véltem, azon tartalék is rohamos fogyásnak indult.

Lustán fordultam át baloldalamra, térdeimet melleimig felhúzva. Magzatpóz testhelyzetbe kuporodva tartottam továbbra is arcom előtt könnyeimtől nyirkos párnámat. A puha anyag már-már végeláthatatlan órák óta szenvedett hangomtól. Szőke, valamelyest összezilált loknijaim függönyhöz hasonlóan omlottak arcomba, elrejtve engem a kegyetlen világ árgus szemei elől. Szívem olyasfajta kíntól gyötrődött, melyet eddigi életem során még sosem volt alkalmam megismerni. Talán a szerelem tette volna ezt velem, az sodort volna a feneketlen mélybe?

*Visszaemlékezés*

Mikor remegő lábaim bevezettek hálószobám ajtaján, a nyílászáró hangos csapódással jelezte, miféle idegesség is tombolt lelkemben. Szemeimből kicsorduló könnyeim hadának hamar intettem búcsút, felitatva azokat kézfejem felső részével. Hallottam füleimben édesapám hangját, miként ingerülten utánam kiabált. A kettőnket elválasztó falak dacára is tisztán kiérthettem volna harsány szavait, ellenben elmém kitaszította azokat tudatomból.

Hangos zokogásom folyamán dobtam le elgyengült testemet bevetetlen ágyamra, majd paplanommal sebtében takartam be magam. Orcámon szüntelen könnyek gördültek le, melyeket egyre nagyobb mértékű fájdalomtól terhes társaik követtek. Az éjjeliszekrényen megpihenő telefonom váratlanul érzékelhető rezgése felkeltette figyelmemet, ezáltal a szemeim elé omló könnyek mögül tekintettem az említett tárgyra. A készülék kivilágosodott képernyőjén barátom neve villant fel beérkező üzenete felől értesítve.

Amennyiben átlagos napot, illetve lelkiállapotot tulajdoníthattam volna magamnak, szívem eszeveszettül zakatolt volna mellkasomban, minden kicsiny sejtemet örömmel, s az angyal gondolata által biztosított mámorral látva el. Mindezen érzések helyett az engem életben tartó szerv fájdalmasan tört össze, arcom elfehéredni látszott. Remegő ujjaim ódzkodva igyekeztem mobiltelefonom irányába, mígnem meg is kaparintottam azt. Az üzenetet megnyitva azonmód félelem kerítette hatalmába mivoltomat, miközben szemeimből pusztán még több könnycsepp távozott a külvilágra.