Fiatal (Befejezett)

83. fejezet

Eredetileg smaragd színben pompázó, azonban az esős időnek köszönhetően sötétebb árnyalatba burkolózó íriszeim komótosan tekintettek körbe azon utcának szakaszán, mely átmeneti otthonomként szolgált. A felhők eregette óriási cseppek orrom hegyére hullva vonultak végig annak lejtőjén, mielőtt csizmáimnak bőr szövetére zuhanva tapasztalhatták volna meg a halál ridegségét. A rehabilitációs központ nehéz ajtajának keménységét érzékeltem hátamnál, mihelyst némileg összehúztam magam a borús ég következményeitől rettegve.

Akárhány alkalommal legeltettem végig ékköveimet az épülethez tartozó parkoló szegletein, sikertelennek könyvelhettem el a szürke autó meglelése köré falazódó tervem megvalósítását. Karjaimat türelmetlenségem demonstrálása folyamán fontam egybe mellkasom előtt, melyen terület rendezetlen ütemben emelkedett fel, később süllyedt le. Fekete lábbelim talpa monoton dallamokat komponálva dobolt a masszív aszfalton, aminek felszínén vízcseppek hada telepedett meg. Alig egy-két lépésnyi távolság férkőzött a kövesút, továbbá személyem közé, ezáltal pusztán imákat tudtam küldeni a fenti hatalmaknak, nehogy bármiféle járművet száműzzenek a betonra, ezzel az annak felületén megállapodó tócsák tartalmát egytől-egyig ruházatomra sodorva.

Tenyerem futólag siklott jobb zsebemnek mélyére, hogy mielőbb megkaparinthassam a szövet menedékébe bújó készüléket. Amint a telefon ujjaimnak fogságára kényszerült, a momentán feketében díszelgő képernyőt világosságra gyújtva informálódtam a pontos időről. Kizárólag pár másodperc akadályozta meg a négyes szám ötösre történő változását, ezzel adva tudtomra, megközelítettem a negyed hármat.

Amennyiben legjobb barátom késésének ténye nem zaklatta volna fel kellőképpen lelkemet, a hátizmaimban feléledő sajgás, továbbá annak szívemre mért hatásai intenzívebb idegességre fakasztottak. A mobiltelefont mérgelődésem folyamán süllyesztettem vissza a fekete farmer rekeszébe, mielőtt egy mély sóhaj megeresztése mellett tettem volna le voksomat. Szemhéjaimat lehunyva iparkodtam megálljt parancsolni a vérem pumpálásáért felelős szervbe fúródni vágyó késeknek, amik számtalan eret átvágva ontották ki véremet, valódi fájdalmakkal sújtva.

- Hol van már? - alig hallható szavaim morgás formájában törtek fel a külvilág zajába.

Ujjaimmal az idő közben benedvesedett hajszálak erdején szántottam végig hektikusan, mellyel azonosan zendült fel torokköszörülésemnek éles visszhangja az épület kicsiny terasza alatt. Zöldes ékköveim ismét környezetem megszemlélése felé mutattak hajlandóságot, noha az egyre csak elázó növények változásán kívül nem észleltem semmiféle módosulást. Szívem egy ütem mellőzése mellett kampányolt, mikor a hátamnak támaszt biztosító tényező váratlan megszűnésére figyelhettem fel. Szemöldökeim csaknem megkapaszkodtak a homlokomra omló vizes loknikban, utána tüstént hátratekintettem vállam felett.

Cselekedetem nyomán zöldes íriszeim összetalálkozhattak egy, már ismerős ábrázat tulajdonította szempárral, aminek sötétbarna árnyalata világosabban csillant fel arcom fürkészése közben a folyosó rejtekén megélt pillanatokhoz mérten. A hófehér bőrt élénk szeplők sokasága díszítette ki orcáinak felsőbb szegletein, amily jelenséghez a női teremtés alsó ajkának jobb sarkában fellelhető aprócska anyajegy társult. A barnás pecsét kiszélesedett a felém villantott szívélyes mosoly okán, amily mozdulat elősegítette a lány fehér fogsorának végigtanulmányozása köré épülő tervem végrehajtását. 

A továbbra is hátam mögött elidőző személy keze erősen szorított rá a nehéz nyílászáró kilincsére, ahogy az ajtó kitárására fecsérelte drága idejét. Vörös, vélhetően hajvasaló áldozatává vált tűegyenes tincsei kerekded arcába omolva korlátozták gondtalan látását, holott vonásai limitált részlegeinek látványa is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy emlékfoszlányok sorát elevenítse fel koponyám mélyén.