Liliomföldön nyílik megannyi érzés virág,
horizontba nyúlva fehérség pettyezi,
végtelenül üde és hajlongó fűszálóceán.
Liliomföldön az elszántság némán jár,
ideák ébrednek édes illatukból,
majdan szerető szívek jóvoltukból.
Liliomföldön az egyetlen oly,
amelyet nem teremtett szél keze,
sem az acélnak sikoltó csengése.
Liliomföldön nincs lélek amelyben ily dúlna,
patyolat virágai mégis vörösbe fordulnak,
hallgatják a rideg acélt és a serkenő vért.
Liliomföldön a susogás közeli fákról lopva,
közéjük rózsa és bíbor szirmokat hordva,
próbálja megállítani kardjukat mindig újra.
Liliomföldön pillantás pillantásba mélyed,
felforgatók szándéka egyre mélyebb,
amelyről természet minden nyelvén beszélné le.
Liliomföldön tombol a harag,
bíborba fordulva nem illatoznak,
fogy a remény erről az útról visszafordulnak.
Liliomföld nem tűri tovább,
haragosan dörrenve felkiált,
szélben fájdalmát hallják.
Liliomföldön egyszer folyt vér,
igazságtalanság az igaz békéért,
oly titok amelyet meg senki nem ért.
Liliomföldön ismét nyílik az érzés virág,
horizontba nyúlva békesség pettyezi már,
öröklétbe tartva susog üde fűszálóceán.
