Éjnek bársony vásznán lépkedek,
hogy mit hoztam e világba nem is képzeled,
sűrű füstből egyszerre ki lépkedett,
mit láttam benne magam sem érthetem,
ő pedig életnek színpadán táncra kért,
gonosz vigyor előtt mosolygó szép remény,
belementem, mit árthat ha jól érzem magam,
nem is vettem észre, csak azt láttam amit akartam,
mire észrevettem késő, kezeim között hullott szét,
el sem kezdődött és máris, kegyetlenül véget ért,
hangja szavak nélkül is szívemre forrt,
pulzusom már nem is tudom merre kóborolt,
s mint minden mást a múltban, ezt is felfalta a köd,
ahogy lassan-lassan csillagok közül a hajnal alakot ölt,
végül egyedül voltam már s pultnál szóltak zár a bár,
egyszerű a szó; menjél haza aludni,
pedig többé már nem akarok álmodni,
üres a szív lehet, mégis tele az asztal, de minek,
nappalok forgatagába térni, vissza képtelen vagyok,
türkiz zöld pillantása lelki szemeim előtt ragyog,
minden vörös hullám fürtje, igéző eszménykép,
gyönyörű szép mégis, a vak remény túl kemény.
