Hanna csípőre teszi a kezét,
s imígy dörren meg az ég:
most már aztán elég,
Rózsa írjon végre mesét!
Az ifjak virágszála: én,
negyven évemmel mesét,
örülök, ha ihletem végül,
a napi pályázatra elég?
Cseni csendben imígy a háttérben:
nekem ihletem sóhajtani sincs éppen,
kilesni a papírhalom alól pedig végképpen,
Géza, hová szaladsz az ebéddel?
Lau eközben ahol tudd, ás,
magát vakondoknak képzi át,
de nem mindenkit plántál ám,
csakis, aki a türelmének árt.
