Útra kel most hát ismét,
hiszen várja a végtelen,
szíve majdnem zarándok,
fáradhatatlan keresi hitét.
Éppoly nyugtalan most is,
mint a játszva tekergő szél,
ritmusának hangja csintalan,
visszhangja örökkön kísért.
Mindig csakis arra megy,
amerről érzi a reményt,
lábainak a tétlenségből,
most már bőven elég.
Menni akar, ha nincs is hova,
folyton úttalan utakra tér,
egyhangú megszokásból többé,
köszöni szépen, nem kér.
Lelke sassá válni vágyik,
szárnyalni, oly szabad,
szemei fürkészik a tájat;
dombon vad csikó szalad.
Amikor leszáll az ében éj,
a hold csak sápadt sarló alak,
elnyugszik a messzi réten,
takarója béke a csillagok alatt.
