Néha nem vagyok benne biztos,
hogy mellettem vagy még,
vagy csak velem sétálsz tovább,
megszokásból kitudja milyen rég.
A szerelem illékony mese tudom,
mégis bízok benne még,
hogy te szorítod a kezem,
nem pedig a hiú remény.
Most a szemeidbe nézek újra,
hátha meglelem azt a fényt,
ismét üdvözöl az a kócos ifjú,
akinek haját fújta a lány nyári szél.
Könnyeimet titkolom előtted,
mosolyom fátyla mögött,
ahol üde mezőt vártam,
belepi a szürkén gomolygó köd.
Meghatott mosolyom titkolom előtted,
régi könnyeim mögött,
ahol éhes félhomályt tudtam,
a természet mindent benőtt.
Most a szemeimbe nézel újra,
keresed az új életre kelt fényt,
búcsúzik a rossz emlék,
akinek haját cibálta az őszi szél.
A szerelmünk kiállta az időt tudom,
acélból szívemben a remény,
összefonta az idő ujjainkat,
hiú reménynek nincsen már esély.
Biztos vagyok benne,
hogy a szívünk egymásé,
nem csak egymás mellet sétálunk,
hanem a jövőnk felé.
