Ami egykor annyira szép volt,
őszintének csengő almás kert,
már nem több, mint romhalmaz,
régen kihűlt pernye és érzelmek.
Keresem azt a pillanatot mégis,
árnyékos völgyben és hegyeken:
még nem voltak kísértető szelek,
ahogyan könnyzivatarok sem.
Porba hullott földön lépkedek,
űzöm a szót, ami ismét egyet jelent,
fáradatlan mégis fáradtabban egyre,
hiszen közel és távol nem lelem.
Visszhangzanak a régi vádak,
mennydörögnek felettem,
lábaimat vad gyökér húzza,
múltamat nem feledhetem.
Ahogyan a tavasz esőnek ered,
cammogásom lassul, majd megáll,
arcomat lassan az égnek emelem,
hűs cseppek lemossák az út porát.
Felfrissült mosollyal újra,
árnyékomat követem,
komor fátyolba veszett talán,
de akkor is ott van mellettem.
Volt már és lesz is mindig,
hogy eltévesztettem a célt,
rejtelmes, csábító tévútra vitt,
az átkozott nosztalgiavonat.
Már látom és nem csak nézem,
az évek hogyan rohannak el,
elmúltak már az édes ébredések;
keserűek ezek a ráébredések.
Látom még néha az arcodat,
de csillogást a szemeidben már nem,
hiába fújod emlékeimben a füstöt,
nincsen az ajkaidon a régi szikra sem.
Még visszanéz a válla felett,
az akkori, mosolygó tükörképem,
szomorúan hangzik újra az idézet:
jövő téglája a múlt, építője mégsem lehet
De ez a pillanat még a tiéd,
senki nem veheti el az ízét,
a múló perc nem feletted ítél,
csak fakítja az életed színét.
