Vörös fény kel horizontom peremén
vörösség hagy foltot ingem szövetén,
bíbor lelkem rózsájának tónusa,
mely túlélve a telet,
lett reményem szimbóluma.Vörösre színeződött a víz,
énem tavának ében festése többé nincs,
karmazsin vihar kerekedik semmiből,
hullámokat cikázó igéje,
ugyanoly lüktetéssel illeti.Vörös köd ereszkedik lelki szemeim elé,
kerülök pipacsok s fénylő tulipánok közé,
vöröslenie kellene s mégis szürke a vén sziklakő,
vörösben áznak kezeim is,
pedig tettre tettet sohasem hirdetik.Vörösben látom hát bensőm világát is,
felnyitva szemeimet tépázott szívem vizére,
egyedül téged látlak ki másít,
szél hagyta vitorlával,
szívem mindenestül vágyik.