Egykor csak ültünk a tűz körül,
igéjének mindenki örült,
nem volt ellenségeskedés,
aki leült együtt köszöntöttük.
Bármit hozott a pillanat,
küzdöttünk és a baj elillant,
de elsodort egymástól az élet,
ami biztos híd volt felégett.
Az óta annyi év telt már el,
a láng lassan parázzsá vált,
akár a vizet szikrázó fényfolt,
akire senki nem vigyáz.
Nem volt már visszaút,
amint végleg hamvába holt,
tegnap búcsúzott a holnaptól,
miközben sikoly visszhangzott.
Lángot bontott az ég,
az emléket elfejtették,
fejemben ezer kérdés,
de válasz nélkül mennyit ér?
Elfelejteni a jövőt csak annyit ér,
mint múlta révedni a semmiért,
mosolyogva könnyeket hoznak talán,
viszont akadályozzák a változást.
Bármit hozhat még,
a ragaszkodás úgy is visszaér,
mindegy mekkora a sötétség,
akkor is összefonódik a két kéz.
