Képzet tükre, ami előtt állsz,
menekülni önmagadtól próbálsz,
érzések és válaszok a régi tópartnál,
de az eldöntetettre kérést hiába vársz.
Kívül hűvös belülről mégis feléget,
cipőid mást sem üvöltenek, mint félelmet,
nincsen vége, örökké azt kérdezed,
miért nem vagy itt velem, régen megérett?
Te sem tudod már igazán,
hogy valójában mit is vártál,
amikor a szemébe nézve azt láttál,
akinek vagy aminek töltötted az italát.
Bársony puha álomból ébrednél,
futni akarsz, de járni is elfelejtettél,
ha eszedbe jutna figyelmedet elterelhetné,
az összekulcsolt kéz fontosabb az érdeknél.
Őr vagy hazugságaiból lett kígyóverem felett,
végső igazságod köztük vajon melyik lehet,
ajkaidra a döbbenet torz vigyort festett,
ha ennyire nem kell örökre enyém lehet.
Kérlek, ne tölts időt, az csak többet árt,
végzeteset látsz ha a nyomában haladsz,
amikor hull a maszk és a lánc szakad,
fuss, mielőtt megkezdődik az éjféli tánc.
Ha leszáll az éj meglátod a tévedést,
mi a sorsod soha nem volt valódi kérdés,
álca, ez volt benned az egyetlen érték,
hiába sírsz, meg sem hallja a kérlelést.
