Alkony homályában az utakon,
fatörzseken és lobokon,
megcsillan még a vörös fény,
a következő hajnalra a remény,
de a messzeségből a csillagok,
ragyogják már, hogy; csókolom,
jönnénk újra, mert muszáj,
az idő kerekének nem lehet megállj,
a szél is kószál a poros udvaron,
fáradtan zúg a nyári unalom,
amikor pedig az ezüstös telihold,
végigragyog a rózsaszirmokon,
akkorra te is békésen szuszogsz,
állom földön kergeted a pillangót,
aludj csendben, őrzöm álmod,
ne aggódj, hogyan majd kitalálom.
