Búskomor emlékezés ennyink maradt rég,
szobánkba is fakó fénnyel tekint be az ég.
Mert a megtört szív képtelen szeretni,
az idő ellene szavát hiába is emeli.
Csak ültünk és szótlan végignéztük,
ahogyan porig ég minden percünk.
Viszont nem tudom elhiszed vajon még:
hogy hiába hasadt szívem örökre tiéd.
Minden arcban csak téged látlak,
lépések hangjaiban visszavárlak.
Magam is érzem így nem mehet tovább,
le kell lökjem fejemről a töviskoronát.
Elhinnem, hogy a felhők fölött azúr az ég,
klisé, de talán már hinnem benne van miért.
Apró csöppség szemeiben a bánatszilánk,
könnyítünk a lelkünkön; mindent megbocsájt.
Könnyek mögül elősejlik a régi ragyogás,
küzdeni és ápolni; részemről örök vállalás.
