Ha kudarcoktól köves úton,
elfáradna ismét a szívem,
fogd meg a kezem, kérlek,
vezess, amerre szíved megy.
Semmi másra nincs szükségem,
csak rád, aki meggyújtanod a fényt,
elhitetned velem mindig újra,
hogy még mindig él a remény.
A holnap mindig lehet szebb,
többé már nem a tegnapban él,
a boldogság, amit jelentesz nekem,
képzeleted egén örömmadár száll.
Ha pedig már nincsen olyan:
gyere velem, kalandra fel,
megpihenek melletted.
ahol békém megnyugvásra lelt.
Majd együtt nézzük a felleget,
találgatjuk jövőnk hova vezet,
szerelmünknek mily' formát ereget,
az egymást összeforrva ölelő képzelet.
Elfogj jönni hidd el az a pillant is,
amikor elengeded a ragaszkodást,
nem veti meg a lábát tovább,
a görcsös és dacos maradás.
Rájössz lassan és biztosan,
életed nem olyan, mint másoknak,
akkor lesz az, hogy köszönöd szépen,
álmod felett az irányítást átveszed.
