Feketén-fehéren azt álmodom,
hogy a szavaimat csak tátogóm,
miközben mindent, amit áthozok,
az ordas hazugságát egyre átkozom.
Mindeközben kárhozom ahonnan származom,
számolom hány percet tett tönkre a fájdalom,
szemeiben mindig csillogott a szánalom,
miért nem engedtél tenni mondd ártalom?
Add kölcsön önmagad ez a feladat,
cserébe a hűségem megmarad,
képzeld el a holnapot, ahol ma elmaradt,
konklúzió a tükörképe csak a tegnapnak.
Mégsem jössz hiába várlak,
összetörsz pedig nem is látlak,
tudom rólad pedig szavak sem szálltak,
minden mosoly mögött csak téged vágylak.
