Aphrodité veled szemben,
akár a fenébe is elmehet,
elismerésedért eped a világ;
aranyalma mit neked,
szeretetet anélkül érdemled.
Művészeted nyelve léleknek étke,
ezer lelki szemhez jut éned fénye;
utat talál írásod mögötti hangja,
kiéhezett fülekhez a szóból font,
szimfonikus, gyönyörű melódia.
Sárkányka vagy, akaratnak anyja,
lázas tűzzel telve azúr égen szárnyalsz,
ahogyan vállakon ülő csodás káprázat,
tündöklő, ihletet hozó jelenségként is,
mi vagy megfoghatatlan, álomnak vágya.
Kéz a kézben andalogva járva,
tudós lénynek lírikus lelked párja,
szerelemük gyermeke méz szíved,
aki csak téged ismer valójában,
lényébe zárva hordozni akar.
Lelked falatlannak tetsző jókora szoba,
tudásodnak végtelen uradalma,
ahogyan egyszerre ugyanoly rózsás kert,
ahol jársz s kelsz, sorra szépségek kelnek,
millió csoda vagy egyetlen személyben.
Antik dolgozószobád ha beszélni tudna,
papírok százainak susogó hangján,
vajon mily gyöngy szavakat szólna,
ha annyi forgatott papír susogná élményét,
miről mesélne lelkük és lelked nyelvén?
