Fenyvesek neszeznek a hegy fokán,
s messzi rétek nyúlnak el az alján,
hosszú útról jött szél jajdult át az éjszakán,
ébred az ezüstkoronájú holdvilág;
végigmér újra csillagfényes birtokán,
büszke mosolya ragyog a pusztán.
Az eljövendővel délceg orom titkán,
mély harangszóban zeng bele a világ,
eljövetelét jelzi, rettegett köszöntését,
zord éjfélúr ringatja bölcsőjét ismét,
várja gyermeke születését; hajnalfény,
ősz uralkodásának megpihenését.
Amint felsír ifjú hajnal a madarak nyelvén,
mosolyog ő is büszkén, de már gyengén,
s letűnt percek járnak tücsök zenét,
ében éj hálásan búcsúzik s visszavár,
amikor éjfélúr halványodik, múló idő már.
Alant a lombok rejtekében,
nyüzsög a hajnalfény keltette élet,
mozdul a bokor, róka kurjant,
s csobogva társalog a kis patak,
ember kitárva ablakát mélyet szippant,
üdvözli őt, mint régi barát, a reggeli harmat.
