Vágyad megragad s többet nem ereszt,
amint az alsó ajkadba harapsz felnevet,
sőt, kacag forralt véred felett pedig nem futhat ő sem,
szíved más vizeken ring a naplementében,
csillagos ében küszöbén, békességben üdvözülvén,
bársonyos érzés keveredik a zsongó kabócaszóval,
akárha felséges rózsakelyhek, tekintetek s ajkak,
büszkén ragyognak, s ím édesen epedve nyílnak.Vágyad többet nem ereszt pedig itt van a hajnalhatár,
kezét s az érzést ereszteni nem akarod, szíved haza talált,
alsó ajkadba harapsz, szemeid néha világukat lezárják,
hidd el nem kacag ő sem, vállán más kisördög ül,
elmúlt viharok s fájdalom, többé nem számítanak mit sem,
rózsaszirmokon ringó szíved kikötőre s megnyugvásra talált,
derengő narancsfényben úszó gyönyör lehetőséget hozott,
büszkén ragyogsz, ím vágyad vágyának tükrévé vált.S ahogy a szikrák sorban fonják össze ujjaikat,
érzéki csendben suhanó csend egyre csak mélyül,
lágyan lebegő kipirult szirmok vezetnek a pillanathoz,
ezer sóhajból szőtt álom alakot öltve beteljesül,
s ahogy elmúlt a beszédes tekintetek hajnala,
a kora reggel már nem csak szerelemre talált,
tűzzé, majd máglyává lobbantak, amelyek lappangtak,
büszkén ragyogj, ím szíved többé nem lehet bazár.