Ez az ölelés ámítás,
mondd miért hitted el,
hogy lehet ennél több,
vagy bármi más?
Jól tudod, hogy a szó,
kényszeredett csendben,
bárhogyan is kiabál,
fel nem oldható.
Csak játszottunk rég,
amikor kell, csepp szenvedély,
táncoltunk egymás árnyékában,
hogy az álarc le ne hulljon még.
Mindketten úgy szomjazunk,
pedig csak ki kellene mondanunk,
lelkedet is elárasztaná hidd el,
nem hitted létezik, mégis minden.
Az lesz a végállomás,
miért is lenne bármi más,
győz a félelemre hallgatás,
kimondatlan marad a vallomás,
Most nem érdekel semmi már,
de holnap új nap vár,
utolér a felismerés: várni kár,
nem volt több, apró karcolás.
