Háromszor dörrent az ítélet;
szólott a New Orleansi végzet,
csillagok ezüst fényében,
virágot bontott az élet.
Utolsó sóhaj; szökik vele a fény,
talán nem is hangzott fel még,
Conecuh-i lombokból a reményt;
riasztva madarak seregét.
A kérdés felteendő és sürgető:
bátor fivérrel történt-e bármi rettentő,
szabad még, akár a felhő űzte szél,
vagy akár a folyó mely áradni nem tudó?
Tizenhat szál rózsa a lét,
ennyi felel a szabott határért,
midőn az első szirmait már bontotta,
kevesebb van hátra a holnapokra.
Hova reppen, s merre szál,
következőnek az alkonymadár,
keletre vagy nyugatra, ki tudja,
talán megpihen s indul albaamo felé.
Íme, a kérdés, borzongató felvetés;
hibát nem tűr el a feltevés:
"tizenhetediknek sírján mit ír a fejfaléc",
s vajon túl az ujjon, kinek szólhat még?
Lépés legyen rohanó, hiszen idő a kihívó,
miután lett az utolsó rózsa is elnyugvó,
következő hétre a karmazsin hajnal a meghívó,
újabb temetésre hív a zokogó harangszó.
Tik-tak; az idő csak szalad,
hattyúdalt sír magnóban a szalag,
aki felleletlen rejtély után utolér:
hallgatag; árnyékokban a nézőtér.
