Zokogás visszhangzik az ében éjben,
a kétségbeesettek erdejében,
akár a sártól és portól koszos,
oly sok időtől sárgult csonttok,
úgy nyúlnak az ég felé a száraz gallyak,
mint vénségtől göcsörtös,
olthatatlanul éhes ujjak.
Siralom száll akár köd a törzsei között,
bagoly hideg rázóan és farkas bántóan,
sápatag teliholdat egyaránt köszönt,
gúnyt zörög már a szél is egyre csak,
avarban örökkön kísértve suttogja;
nincs kedve tovább bujkálva hallgatni,
hiszen itt van a tél, ideje vigadni.
Eljött valahára napja annak,
leáldozott végre ideje a jónak,
nincs többé már hős jótét lélek,
ki út szélén csapdába esve téged,
megszán maroknyi segítséggel,
inkább hagyja neki a véged.
Zokogás visszhangzik az éjben,
kétségbeesettek erdejében,
tévelygőn mind itt jelenik meg,
majd kárhozottan tűnik el végleg,
lélekfaló köd mélyén rejtezik,
örök reménytelenségbe fagyva,
végzetnek feneketlen mocsara.
