Összedőlt kártyavár romjai között járok,
eltűnt minden, kétségbeeséstől fázok,
bizonytalanság ködös mocsarán állok.
Elillant akár füstpamacs, büszke méltóság,
ásító semmi maradt és még éhesebb félhomály,
gyötör a tudat, hogy nem lesz hova tovább.
Mégis a gyűlölt kéz megragad, vezetni kezd egyre,
Valami elől rohanunk avagy felé tartunk,
a kérdés hiába; lelkem meg sem rezzen.
Egyre világosabban találom magamat,
a fájdalom karmai húzza bőrömön,
lassan itt a fény; sírjak vagy mulassak a tudat fölött?
Húz az ág is, jobbról s balról cibálja, amit lehet,
fogaimat szorítva gázolok a part felé,
elég volt már belőled, hadd figyeljek előre.
Árva parton állok kicsiny sziget csak uradalmam,
világ ez számomra, minden homokszem diadal,
csak ne lennék magányomban hiába aranyban a pillanat.
Tinta égen okker nap füröszt rekkenő melegén,
tejköd öleli világomat akár ismeretlen csókja,
rejtelemből bontakozik ki ismét a világ; derűnek csókra.
Pislogok és már nem parton állok magányom tengerén,
hanem álmoknak teraszán vágyakkal telve,
magabiztosan visszaköszön; rózsát bont a jövő.
