Gyűlölöm, hogy már az vagyok ami,
tükörből nem néz vissza, aki egykor volt valaki,
mély sötét van, csillagtalan éj,
nincs többé nap, átkozott lett a hajnalfény.
Végeérhetetlen bolyongás, s kínzó vágyakozás,
erre ítéltetett a halál utáni halál,
mond, hát tényleg ez lenne az örök lét,
egyszerre béklyó s megváltás?
Hol volt szépség, már csak illúzió korma maradt,
széttépett érzések s régen megfakult emlékek,
szó nincs arra a hideg s borzongató érintésre,
mi ki tudja mióta, pillanatról pillanatra torkon ragad.
Magányos kóborlóvá tett, ki sajátját viselni nem bírta,
természetnek felette álló gyilkosává,
ki gyilkolni gyilkosát sehogy nem tudja,
ördögi kör mi vért s könnyet kívánó tragikus irónia.
