Napról napra küzdesz, hogy láss,
valakit a tükrödben, aki annyira más,
hogy a gondolata is borzasztóvá vált,
vágyadat újra kiolvaszd ha már,
küzdesz a köddel, pedig éjt a hajnal vált,
túl a befagyott lelkek taván csak rád vár.
A szerelem, amely az ölében hordoz,
nyújtsd ki kezed és hajód máris arra mozog,
hiszen gyöngykoronáját a lelkeden hordod,
porrá zúzott ladikodat végre a partra sodorja,
ahol vándoraként szíved üresen korzóz,
többé egyetlen kétséghullám sem fodroz.
Téged, aki önmagának ártva szépít,
lelkében félelemből csak ingoványt épít,
feléd is hiába evez az aki ezt érzi,
miközben nyugtalan élete tépi,
de ha félre tudod tenni ami megrémít,
nem lesz akadály a boldogsághoz érni.
Így a holnap nem lesz annyira távol,
sőt, talán közelebb, mint máskor,
hidd el, az ő szemei fognak máshogy,
aranyfénnyel ragyogni a mától,
ha az idő csataterén nincs már mi gátol,
érintése meghittség életedben bárhol.
