Néha túlságosan ködös az út, amin járok,
lehajtom a fejemet, önmagamra találok:
mit nem vettem észre, rontottam el,
őszintén megvallva: nem tudom sohasem.
Eső mosta árokparton felteszed kérdésed:
miért gondolod magadról te is ugyanezt?
Miből állhat vajon a sötétség fejed felett,
valóban gondok vagy csak haragvó fellegek?
Gondold azt, hogy mától fogva élsz,
amikor pedig kezem kulcsolom a tiéd köré,
ne rettenj meg, amikor az öngyújtó lángra kap,
élvezd inkább hogy lelkedet járja a pirkadat.
Vidáman csobogó kis patak,
elmossa majd lassan a gondodat,
amikor pedig álmodból visszatérsz,
friss erővel egészen új útra térsz.
Felejtsd el végre a múltadat,
építsd helyette az álmodat,
míg a gyertya lángja ég,
minden pillanat tiéd.
