Aki senkit sem bánt,
azt majd mások fogják,
szomorú, de ilyen a világ,
tükör már nem is ferdévé vált,
hanem nekifutásból deformált.
Olyan világ lett ez ahol,
bárány báránynak a báránya,
már a törvény sem farkast kiált,
elmúlt, és lehunyta szemét a király,
mind ki bárány: éljen az új irány!
Habár azt mondom:
bontsunk pezsgő azokra,
akiket nem érdekel a holnap,
de ha nem érdekli hol leli a hajnal,
miért dugod fejed a porba?
Táncoljon helyette az esőben,
dobja le láncát, mint ázott ruhát,
pörkölődjön a jogos düh tüzén,
kiáltsa el magad a világ peremén:
ilyennek nem akarom örökké!
Ne számítson többé az sem,
hogy dörög és zokog az ég,
éhenkórász lelkek vágya-e pillanat,
nem számított a szándék;
tessék, ezt akartad; ajándék.
Felesleges többé a szó,
értelmetlen a hamis fohász,
hiú reménnyel eteti az sorsát,
aki ököllel nyitott ajtót ráz,
mégis behunyt szemmel jár.
Ha a nyelvén ázik a bélyeg,
szépnek látja a rothadó hibát,
csak majd a becsvágy kardot ránt,
kézen fogva vezeti tűzön, vízen át,
szerelmét, az egomániát.
