Hamuvá lett a tűz, amely hajtott minket előre,
gúnyos füstté és kesergő parázzsá roskadt,
hiába fújod régen nem ugyanaz már,
ami szép volt, fájó bánatszilánk.
Búgtad a füleimbe a csalárd szavakat,
veled együtt kúszott minden pillanat,
rossz állom többnek nem akarom és mégis,
ez a rideg és rút valóság; múltra került vaslakat.
Visszhangként kísért gondolataim között a szó,
csalfa hazugságnál nagyobb sosem volt: örökké,
mondd, ha szerettél sebet miért hintettél,
magamra hagytál, mint aki megunta játékát.
Mellettem és mégis oly messze voltál,
gondolatban talán más karjaiban mosolyogtál,
amely perzselő nyár volt mára nem több,
mint fagyott puszta és dermed némaság.
Emlékeim ingoványába süllyedt,
amelyet az orv tett a szívembe plántált,
akit szerettem, és egykor szeretett ég veletek,
annak az életnek visszatértét nem akarom már.
Nem vár többé a régi mosoly,
amelyet magad tiportál és pusztítottál,
szép jövőnknek hittünk, boldognak reméltünk,
könnyek árnyékolta alkonymúltunkká vált.
