Mész s mégsem haladsz,
csak a világ változik,
hiszen sodorja időnek folyama.
Huhogva gúnyszó s reccsenő ág,
de borostyán szempárra,
gazdát valamiért mégsem látsz.
Ott volt az-az igazság,
füleidet kerülte csupán el,
hogy szárnyainak csattogása száll.
De talán csalás s ámítás,
hiszem minden hazugság,
volt egyszer igazság.
Vörös telihold lüktet éji égen,
könnyes szemekkel nézve,
oly közeli messzeségbe.
Fényének fátyla nehezen üti át,
ama hamuból való havazást,
melybe temetkezik a világ.
Felemésztette magát látva,
minek hold is szemtanúja lett,
ember végül mivé lett.
