Ökölbe zár már a két kezünk,
hiába várod nem fékezünk,
küzdünk amíg a gondban létezünk,
egyszerű a képlet: ez a végzetünk.
Senki kedvéért nem emlékezünk,
olyanra, amit elő nem mi idéztünk,
jobb, ha arrébb állsz mert érkezünk,
túl sok már a fájdalom; szívet cserélünk.
Egyszer te leszel az miértünk,
porból született fivérünk,
aki Fortunával majd kibékül,
okozza újra, ami régen elévült.
