Csonkig égett gyertyák, ennyi maradt csak nekünk,
elfojtott szavak mögé már hiába is rejtőzünk,
művilág az, amit élünk a színfalak előtt,
mosolyogva létezünk törött porcelánmaszkok mögül!
Hiába tudjuk merre, hogy léptünk, nem fogadjuk el,
zokogva tartjuk kezeink között, utoljára halljon meg reményünk,
önként festett hazugság, amely lassan már-már valóság,
ami egykor virágoskert volt, gúnyt kacagva rémálommá vált!
Nem számít mit üvöltesz csillagtalan éjeken át,
önként senki sem fogja ledobni magáról a birkaruhát,
mert akit vakon tartanak, lassan elhiszi, hogy szép a sötét,
addig fog kapaszkodni a hülyeségbe, míg minden véget ér!
Csongik égett gyertyák, amelyeket ki kellene cserélnünk,
elfojtás helyet kimondani, hogy mit is érzünk,
művilág az, amit élünk, de nem muszáj, hogy így legyen,
mosolyogva létezhetnék azt is, ahogy a maszk szétreped!
Hiába tudjuk merre léptünk, nem veszett még semmi el,
zokogva tartjuk kezünk között, ami nem működik engedjük el,
önként festett hazugság, hulljon hát az átkozott lepel,
ami egykor virágoskert volt, még szép jövőnk lehet!
Számít, hogy mit teszel fényes nappalokon át,
önként az irhát senki sem dobja, de neked a lehetőség nyitva áll,
akit vakon tartanak, annak megmutathatod milyen a világ,
addig kapaszkodik, míg illúziója nem több, mint álom már!
