Magányos rőt falevél úszik a patak közepén,
elszakítva édesanyjától kitudja milyen rég,
sodródik a habok között tehetetlenül,
nem tudja hová viszi a holnap kérlelhetetlenül.
Alkony váltja a pirkadatot és azt az ében éj,
a nap vagy a hold tér pihenni, az idő körbe ér,
de ő csak ring tovább amíg tavasz az őszhöz lesz,
csak akkor pihenhet meg, amikor elborítja a jég.
Lassan-lassan elfelejti, miért merült alá,
hullámzásból áll a világ, nem ismer már mást,
madarak őrzik útját, bármerre vesse is a sors,
mégsem érdekli már más, csak a szomorú hold.
Egy-egy pillanatra felrémlenek még az álmai,
milyen volt büszke anyja karját szélben szállani,
arcát forralta a nap, és nem félt semmitől,
Tudta testvérei közül a szél karma el nem ragadhatja.
Mégis oly régen úton van, családjából egyedül talán,
magányosan nem számít, körülötte a világ,
sodródásában nem érhet hozzá, csak hallgathatja milyen szép,
ki tudja hol találja a holnapot, megszokta már rég.
